Hófehérke
Ha sem nem hó, sem nem fehér, akkor mégis miért?
A giccs valószínűleg azért marad kívül az igazi művészet birodalmán, mert mindent elkövet annak érdekében, hogy százszázalékosan csak szép legyen. – mondta Hankiss Elemér.
A Disney legújabb előszereplős alkotása láttán még inkább egyet tudok érteni Hankiss Elemér kijelentésével. Ugyanis a Disney azon vezetői, akik ezt a produktumot jóváhagyták, nem a „Jóízlés utcába” hajtottak be, hanem egyenesen az „Ízléstelenség sugárútra” hajtottak fel – méghozzá padlógázzal.
Tudjuk, hogy az Egeres-cég jelmondata „A sok pénznél csak a még több pénz csilingel szebben a kasszában”, illetve, hogy „Egy újszülöttnek minden remake új”, de a Hófehérké t ebben a formában még a Disney-univerzum leggonoszabb boszorkánya sem ...
Olvasom a „híreket” A brutalista filmben Felicity Jones és Adrien Brody szájából elhangzó magyar dialógusok feljavításához használt MI segédeszköz használata kapcsán. Elkeserítő mennyire nem a szakmai vélemények alakítják az erre vonatkozó közbeszédet, hanem az inkompetensektől eredő ostoba kommentek. A botránynak titulált helyzetet semmiképp sem nevezném botránynak. Van erre egy jó magyar kifejezés: Vihar a biliben! 
David Lynch gondolkodását, a világhoz való hozzáállását az Inland Empire kapcsán a Laura Dern Oscar-jelöléséért folytatott kampánya írja le számomra a leginkább. Ez mutatja meg, mennyire nem a konvencionális cselekedetek, történések embere volt. 
A 
Lehet, nekem voltak a kelleténél komolyabb elvárásaim, de George Clooney és Brad Pitt hatodik közös filmjétől, amit a Pókember- filmekkel nagyot menő Jon Watts írt és rendezett, sokkal többet vártam. A várakozásomat a film előkészületeinél kialakult licit háborúra alapoztam, amelyben Sony, a Lionsgate, az Apple és a Netflix is egymásra ígérve próbálta megszerezni a film jogait, amit aztán végül az Apple zsebelt be. Amire még alapoztam, az Brad Pitt filmográfiájának utóbbi időben készült olyan darabjai, mint a Deadpool 2. – látott már valaki tökéletesebb Láthatatlan ember alakítást, mint az ővé? 😊 – Volt egyszer egy… Hollywood , Az elveszett város, A gyilkos járat . Mert míg az első kettő említett film remekül sikerült ...
Értem én, hogy erős kijelentésekkel kell reagálni korunk jelenségeire, mert a nézők – az alkotó feltételezésem szerinti feltételezése szerint – csak ezekből az erős jelzésekből értenek. De vajon mindenki annyira kilátástalannak, elkeserítőnek, borzalmasnak, csak végletekig kicsavart erőteljes jelzésekre reagálónak véli a világot, mint a művész? A provokációval érhetünk el markáns hatásokat, de ezek visszafelé is elsülhetnek – és szerintem ez a fajta hatáskeltés egyre gyakrabban bizonyul kontraproduktívnak. A provokációra válaszolni kell, de provokátornak lenni, és/vagy szítani a provokációt nem szerencsés, mert akit provokálunk jogosan érezheti úgy, hogy felelnie kell a provokációra. Minél erősebb a provokátor gesztusa ...
A fenti kijelentésem Francis Ford Coppola aktuális mozija, a Megalopolisz kapcsán fájdalmasan pontosan alkalmazható. A filmben szereplő karakterekről többnyire/csak az derül ki, a hatalmat és a pénzt akarják, de valójában mivégre, az inkább rejtve marad, ahogy az is, hogy egymással miért vannak olyan viszonyban, mint amilyenben; piros boríték ide, vagy oda. Egy korszakos rendező, 80+ évesen újra aktiválva magát megpróbál a széteső világunk kapzsi + gátlástalan + hataloméhes + becstelen + viselkedészavaros=önazonos alakjainak görbe tükröt tartani, valami magasztosnak és örökérvényűnek gondolt példabeszéd-halmazzal, úgy, hogy 2024 ritmusára már egyáltalán nem tud ráérezni.