Lehet, nekem voltak a kelleténél komolyabb elvárásaim, de George Clooney és Brad Pitt hatodik közös filmjétől, amit a Pókember-filmekkel nagyot menő Jon Watts írt és rendezett, sokkal többet vártam. A várakozásomat a film előkészületeinél kialakult licit háborúra alapoztam, amelyben Sony, a Lionsgate, az Apple és a Netflix is egymásra ígérve próbálta megszerezni a film jogait, amit aztán végül az Apple zsebelt be. Amire még alapoztam, az Brad Pitt filmográfiájának utóbbi időben készült olyan darabjai, mint a Deadpool 2. – látott már valaki tökéletesebb Láthatatlan ember alakítást, mint az ővé? 😊 – Volt egyszer egy… Hollywood, Az elveszett város, A gyilkos járat. Mert míg az első kettő említett film remekül sikerült alakításokat hozott, a második kettő inkább csalódást keltő volt, melyek alapján azt reméltem, most, hogy George-dzsal összeállnak egy akció-vígjátékra brillírozni fognak és egy emlékezetes, idézhető dumákkal teli, fordulatos, vicces produkcióval jelentkeznek. Az Űrcowboyok találkozása a Vaklármával – gondoltam én. Nem így lett. Sajnos.

Azt nem tudom mennyire folytak bele a forgatókönyv elkészítésébe, de a filmet nézve olyan érzésem volt, mintha a két haver egy szerdai munkaebéd után levezetésként „takarító” szerepekben helyzetgyakorlatot játszana, míg az étterem előtt a valet parking sofőrre várnak, és rögtönzéseiket valaki lejegyezve fabrikálta volna a forgatókönyvet. George a megfontolt, tapasztalt öreg, míg Brad a számítóbb, céltudatosabb, néha hevesebb fiatal, aki elsőre mindent jobban tud, aztán persze, van, hogy mégis csak George tudja jobban, és ez számtalan rivalizáló helyzetet, párbeszédet, történést, amelyek elvétve feszültségszerűt meg vicceset is tartalmaznak, eredményez köztük. Írhatnék még hasonló nyakatekert mondatokat a sztori kapcsán, de a csalódottságom jobban jellemzi, ha azt mondom, a két főszereplő legnagyobb kihívásainak egyike az, amikor – végül is mindegy hogyan kerültek oda – egy szerb (vagy albán?) lagziban a táncparkettre özönlő megtermett maffiózó férfiakkal kénytelenek táncra perdülni. Fetrengés mennyire vicces, feszültségekkel teli, kiszámíthatatlan a jelenet – ja, nem!

Az egész filmet nekem az a korántsem üdvözlendő merkantilista koncepció járja át, hogy ha csak egy kicsit is vicces, és kicsit is izgalmas, amit az előzetesbe elfogadhatóan bele lehet paszírozni valahogy, akkor az már jó lesz, mert a két sztár miatt úgyis rengetegen lesznek kíváncsiak a végeredményre. Ami azért fura, mert a szintén Jon Wattshoz köthető A nagy öreg sorozat, amelyben a 75 éves Jeff Bridges és a 79 éves John Lithgow a főszereplők sokkal izgalmasabb és fordulatosabb elemeket tartalmaz, mint a magányos farkasok története. Ezt a melankolikus, elmélkedő, sötét tónusokkal operáló bérgyilkos hangulatot David Fincher A gyilkosban nem egészen egy éve hozta Michael Fassbenderrel a főszerepben – és valljuk be, az sem sikerült túl átütőre.

Ültem a kanapén a filmet nézve és azon vettem észre magam, hogy a csíkot nézem a képernyő alján, mennyi van még hátra, mikor történik meg „ez”, és majd utána „az” – amit most nem spoilereznék. A felvezetést követően sejthetőek a várható fordulatok, de a parkolóba lejutástól már annyira kiszámítható a film, mint egy favonalzó. Mert az, hogy a George-Brad páros jól működik együtt bármilyen helyzetben az nem újdonság, és itt is bizonyítják, de a film semmi extra teljesítményt nem kíván tőlük. A sokat látott gesztusaikat, reakcióikat hozzák, rutinból. Ha nagyon cinikus akarnék lenni azt is írhatnám, hakniztak egyet az Apple költségén.

Két, egymással ennyire jól működő karakterrel csak az eddig megszokott komfort zónájukon belüli cselekménysort összehozni az elszalasztott lehetőség maga – bár az egyéni alkotók szintjén biztos így is jövedelmező. Ahogy a maffiaközmondás is mondja: A mindennapi rutintól rettegj, ne a hátbatámadástól, mert a hátbatámadásból van esélyed megmenekülni, de a rutin az biztosan megöl. A Két magányos farkas esetében meg nem ölt ugyan senkit a főszereplők közül, de hogy látványosan megöregített az biztos.