Ridley Scott továbbra is maradt az, aki volt, egy korszakos filmrendező zseni, aki páratlan vizualitással képes, a nézőket a moziszékekbe ragasztó történeteket elmesélni – ha van kedve hozzá, mert hát a G.I. Jane és a Jogász filmjeit sem lehet meg nem történtnek nyilvánítani. Míg Joaquin Phoenix, akit pont az első közös filmjük, a 2000-ben készült Gladiátor emelt be az A-ligába és az első Oscar-jelölését hozta meg számára mára „felért” a rendező mellé. Három további Oscar-jelölést és egy szobrot tudhat azóta magáénak és mára generációja meghatározó színésze lett. A karrierjét többszörösen felfüggesztő és újrakezdő Phoenix az utóbbi időben előszeretettel bújik nárcisztikus szociopaták bőrébe a filmvásznon, elég csak a számára Oscar-díjat hozó Jokerre, vagy az Amitől félünkre gondolni. A két említett film kapcsán nem lehet csodálkozni, hogy örömmel vállalta be a francia történelem legemblematikusabb, és máig legmegosztóbb figurájának a megformálását egy grandiózus projektben. Egy olyan projektben, amelynek a gyökerei Stanley Kubrickig nyúlnak vissza, akit egy életen át vonzott Napóleon karaktere és a 2001: Űrodüsszeia (1968) rendezése után kezdte el tervezni, kiterjedt kutatásokat is végezve, saját filmjét Napóleon életéről. A főszerepre Jack Nicholson, Joséphine szerepére pedig Audrey Hepburn volt kiszemelve, de a projekt végül elbukott. A forgatókönyvet Kubrick halála után jóbarátja Steven Spielberg vette magához 2013-ban és az HBO égisze alatt tervezték megvalósítani, még sorozat is szóba került, de végül Ridley Scott vitte vászonra a projektet az Apple jelentős támogatásával. Azzal az Apple-el, amely az évvégét a Napóleon mellett a Megfojtott virágok, a jövő év elejét pedig a februári premierként az Argylle: A szuperkém filmjével fogja nagyban tematizálni a mozikban.A Napóleon egy történelmi film, amelynek az eddig tényként kezelt történésekhez fűződő viszonyára a történészektől érkezett kritikai felvetéseket a rendező igen nyersen és határozottan tromfolta vissza. „A történelem egy csokor hazugság, amiben többen megegyeztek.” – állította maga Napóleon (is). Ennek szellemében nem meglepő, hogy Scott –, ahogy feltételezem Kubrick és Spielberg is tette volna – a valóságként ismert események alapján a saját interpretációját vitte vászonra. Az a kritika, hogy a néhai francia uralkodót nem a „legelőnyösebb” oldaláról mutatja annyiban jogos, hogy ameddig a Gladiátorban Maximust (Russell Crowe) szinte a semmiből emelte ünnepelt hőssé a közönség szemében, addig Napóleonnal pont fordítva teszi. Az Európát leigázó uralkodóból egy szexista szociopatát kreált, ami a történelmi alak csodálóinak a többségében érthetően szül csalódást és ellenvetést a filmmel és alkotóival szemben. Nyilván nem voltunk ott, nem láttuk és nem tudjuk pontosan milyen is volt ő, és a kora, amiben élt, de számomra is illúzió romboló Napóleon figurát mutat be a film. Mintha egy sötét középkori érzelmi analfabéta ösztönlényt látnánk, nem pedig egy olyan államférfit, aki közigazgatási, katonai, oktatási és jogi reformjain keresztül döntő hatást gyakorolt a francia társadalom fejlődésére. Nyilván kérlelhetetlen zsarnok is tudott lenni, és nem volt egy kifinomult arisztokrata sem, lévén választott hazája nyelvét sem beszélte pontosan és választékosan, amiért sokat kritizálták fiatalon még a szemébe, majd később már csak a háta mögött, amiért mindig is igyekezett méltó elégtételt venni a „kis káplár”, de talán ennyire egysíkú karakter még sem volt – talán.A filmet nézve igen gyakran jutott eszembe Jane Campion A kutya karmai közt alkotása, amely Phil Burbank (Benedict Cumberbatch) személyében az eddig ismert westernhős karaktert dehonesztálta Peter Gordon (Kodi Smit-McPhee) figuráján keresztül, úgy, hogy a lerombolt idea helyébe nem adott másik kézzelfoghatót. Nyilván minden film más, de maradva a Gladiátorral való összevetésnél, ott a jó oldal, Maximus és „csapata” küzdött meg a rossz oldallal, Commodus „csapatával”. A néző ott tudott a jó és a rossz oldal közül választani, igazodni. A Napóleont nézve a nézőnek ez a könnyű választási lehetőség nem adatik meg, ami egy két és fél órás film befogadását nagyban megnehezíti. Nekem nem sikerült egyik szereplővel sem „együtt mennem”. A kényszerűség nyilván a főszereplővel vitt, de nem éreztem jól magam vele, mert igazán sem gyűlölni, de megkedvelni se nagyon tudtam. Elviseltem.Aki rajong Martin McDonagh filmjeiért, ahol a karakterek egészen apró részletekbe menő jellemrajza, és az őket megformáló színészek teátrális alakításai inkább állnak a középpontban, mint a magával ragadó / lendületes / fordulatos cselekmény, az a Napóleont is kedvelni fogja.„A zsenik sorsa az, hogy meteorként elégve bevilágítsák századukat.” – szól az újabb idézet a világ legismertebb tüzérétől. A film tulajdonképpen Phoenix privát „bevílágítása”, ahol mindenki más csak sokadrangú mellékszereplő csupán, még Vanessa Kirby is. A címszereplő alakítása ettől még – de valójában csak épp ezért – remek. Kiválóan hozza, a kezdetben még szófukar célratörőt, aki nem riad meg a rábízott lehetőségekből kihozni a maximumot, majd ahogy haladunk előre a filmben kiteljesedik, mint a megkérőjelezhetetlen hadvezér és államférfi, aki végül elbukik. Így leírva szabályos ívűnek hat a történet, de vásznon már közel sem ennyire egyértelmű. A film annyira csak a főszereplőre koncentrál, hogy senkit nem tudunk kellően értelmezni körülötte. Hogy miért és miként ejti rabul Josephine a szívét és miként alakul ki, erősödik meg köztük a vonzalom, azt elnagyolja a film, ahogy a kettejük életének további drámai pillanatait is – miközben a színészi eszköztár „fitogtatása” égisze alatt egészen fura, már-már bizarr tulajdonságokkal is felruházza Phoenix a karakterét. Ellenben a katonai cselekmények, kezdve a Touloni ostromtól és a Párizsi lázadás leverésétől az Austerlitzi csatán át a Waterlooi ütközetig, véres részletességgel kerülnek dokumentálásra a filmben. Mintha egy remek sorozat több epizódjából csupán a főszereplőre koncentráló jeleneteket vágták volna össze, minden más cselekményszáltól mentesen, amit mi a vásznon nézhetünk meg. A hiányérzetem támasztja alá a rendező azon kijelentése is, hogy az Apple TV+-ra majd a moziváltozatnál egy órával hosszabb rendezői változat érkezik, ahol a császár személyes viszonyrendszerei vélhetően jobban kibontásra kerülnek. Remélem ezt, mert Vanessa Kirby még az így látható villanásaiban is remek és Josephine-ként lényegesen több játékidőt érdemel(ne). Másik kellemes meglepetés a Waterlooi győztes Wellington hercegként visszatérő(?) Ruppert Everett, aki őszölő hajjal is remek színész – de a szereplők közül negatív irányba egyébként sem „lóg ki” senki.Összeségében a Napóleon a jelenetei kidolgozottsága alapján, látványos külsőségeivel hozza azt, amit a Gladiátor is, de a cselekményábrázolásával közel sem hív életre belőlünk olyan mély érzelmeket, mint a sarus párja. Azt remélem a rendezői változat több teret enged majd a személyek közötti viszonyok árnyaltabb ábrázolására és így a nézőben is markánsabb nyomokat hagy, mint a moziváltozat, amely a véres részletekről marad inkább emlékezetes. „Bízom benne, hogy derék tüsténkedésünket fiú utóddal hálálja meg a teremtő!" – mondja a film legbizarrabb jelenetében Napóleon. Mondatait átvéve, csak remélni tudom, hogy a rendezői változat nem csak a véres harci jelenetekben tobzódik mélyebben, hanem a főszereplői érzelmi viszonyait is legalább olyan részletességgel mutatja meg, mint az ágyúgolyók által leszaggatott végtagokét. A moziban látott változat olyan, mintha Phoenix maga alá gyűrte volna a rendezőt és a saját „magánszáma”-ként tekintett volna a filmre. Nyilván egy film sikerében a főszereplő alakítása kulcsfontosságú, de ha viszonyrendszerei nem kerülnek értelmezhető módon kibontásra, a reakcióira nem érkezik megfelelő érzelmi válasz a többi karaktertől, akkor csupán olyan marad, mint egy némán, a semmibe kilőtt ágyúgolyó, amely szabályosan - szépen - repül, de a becsapódása teljesen következmény mentes marad.

 Amit tetszett:
- a csata-jelenetek, még ha véresek is
- Napoleon és Josephine közös jelenetei – bár itt még kevés van belőlük

Ami kevésbé tetszett:
- az első puccs alkalmával a menekülés és visszatámadás
- az Alexander cárral folytatott párbeszéd
- a legutolsó jelenet, amikor hátulról látjuk a császárt