OK értem, hogy ikonikus hősökről a még elő hozzátartozók bevonása nélkül nem lehet filmet készíteni – jogok, érdekek stb. – de ez már a sokadik olyan biopic, amely inkább a néhai főhős családtagjai örömére, mintsem a nagyközönség számára készült. A régóta várt Bob Marley-film (is) egy elszalasztott lehetőség. Aki arra számít, hogy a világ legismertebb jamaikai „árucikke” életének, zenei gondolkodásának főbb mozgatórugóit megismeri a filmből, félek csalódni fog – ahogy én is. Kb. annyira vagyok csüggedt, mint az I Wanna Dance with Somebody - A Whitney Houston-film megnézését követően. Mind a két film egy torz, kifacsart képet adott a főhőséről, amely nem passzolt a korábban megismert életrajzokhoz, ha úgy tetszik lerombolta azokat, de cserébe nem adott egy újat, csak találgatást és szánalmas toporgást helyette.
Reinaldo Marcus Green mozikba került rendezése inkább beillik zenés fényképalbumnak, amely megidéz hangulatokat, momentumokat, de olyan átfogó képet, és végén azt a katarzist, mint a Rocketman, vagy a Bohém rapszódia megnézése után tapasztalhattunk, itt kevesen fogják érezni. Pedig a főszereplő Kingsley Ben-Adirban meglett volna a lehetőség egy árnyaltabb film kivitelezésére. Rita Marley – a film egyik producere – karaktere is kvázi végig duzzogja, zsörtölődi férje mellett a filmet, így amikor a tényleg fontos párizsi veszekedésükre sor kerül nem igazán van tétje a dolognak, holott Lashana Lynch is sokkal szélesebb skálán mozgó színésznő, mint ami itt megadatott neki.
Amikor arról lehet hallani, hogy még vágják, és még mindig újra vágják a filmet, akkor az sosem jó előjel. Most is nagyon látványosan hiányoznak elementumok a sztoriból, amitől árnyaltabb lehetne a családi viszony – a Redemption Song eléneklése az udvari tábortűznél kifejezetten ciki – vagy a merénylő újbóli megjelenése a házban és a megbocsájtás gesztusa, a végzetes lábujj sérülésről, vagy a manager piszkos ügyleteiről nem is beszélve.Szerettem volna elmerülni a One Love világába, de nem sikerült, mert a nézése közben nem tudtam eldönteni melyik szereplővel is szeretnék utazni és valójában miről is szól a film. Bob Marley béketeremtő küldetéséről? Zenei hitvallásáról? A feleségével folytatott gyermekkorból eredeztethető se veled, se nélküled, Marley félrelépései ellenére is erős egységet alkotó viszonyukról, amelyben itt a filmben csak villanások jutnak a gyerekeknek? Nem tudom eldönteni Marcus Green akart ilyen mozit készíteni, mint ami végül a vásznakra került, vagy a család terelte erre a változatra. A Richard király is inkább közepes volt, mint jó, de ott kevésbé hiányoztak a cselekmény fejlődéséből jelenetek, történések, koherens sztorit kaptunk – többé-kevésbé. Az itt a film alapjául szolgáló 1976-78 között zajló időszak valóban mozgalmas és változatos volt Marley életében, de azon kívül, hogy szeretett focizni, futni és gitározni sok egyebet nem sikerül megtudnunk róla. A párbeszédek bántóan semmitmondóak és indokolatlanul csúsznak szélsőséges szlengbe; Jámán, Rasztafáráj, brotha’, sista’ lesz mindenki nagy hirtelen. Indokolatlanul sokan beszélnek képen kívül, mint a kamerába, ami még jobban ellöki a nézőt a filmtől. Egyedül a lemezkiadó „vezetőségével” az Exodus borítója kapcsán zajló jelenet mutatja meg, mennyire jól megírt párbeszédekkel lehetett volna mesélni a reggae zene legendájáról.
Mindezek tetejébe flashbackek idézik fel Marley nehéz gyermekkorát, amelyet fehér apja elutasítása alakított, a Ritával egymásba szeretésük háttérsztoriját, valamint a Wailers első lemezszerződésének megszerzését, de ezek annyira szánalmas kliséhalmazok, hogy valósággal leesnek a vászonról.
A Bob Marley: One Love egy olyan remix a reggae legnagyobbjáról, amit mintha az Inner Circle (a La La La Long volt a slágerük) kevert volna egy alpesi fogadó vasárnapi matiné diavetítése alá. Szép képeket látunk, és néhány ismert dallam is felcsendül, de a kettő együtt csak időtöltésnek jó, hiányzik belőle az a dinamizmus, feszesség, energia, ami Bob Marley-t a zenéjén keresztül naggyá tette.

„A zene pszichológia. Ha nem jut be a szívbe, a lélekbe, az elmébe, az emberek nem fogják érezni.” – mondta. A róla szóló film alkotói semmit sem fogadtak meg ezen intelméből. Kár érte.

A végére hagytam, amivel lehet egyedül leszek, de engem nagyon zavart, hogy az ismert Marley koncertfelvételek kitisztított – az eredeti koncert atmoszféra és az analóg rögzítés technika minden elemétől megfosztott – változatban szólalnak meg, megölve ezáltal a hangulatukat. Ráadásul van olyan rész ahol a dal végén visszakeverik az eredeti tapsot, atmoszférát. Miért??? Ezek a felvételek, koncertek nem úgy szólaltak meg „eredetiben” ahogy a filmben. Miért kellett a lelküket kiölni? Ott van például a házban zajló próba, amely képei alatt is album minőségű zenei kíséretet hallunk. Egy nappaliban próbáló zenekar sem szól úgy. Tényleg nem értem, hogy választhattak ennyire amatőr megoldást a zenék esetében.

Itt hagyok egy 1999-ben Jamaikában Bob tiszteletére felvett koncertet, amelynek bármelyik öt percében jóval több tisztelet és energia lakozik Bob Marley munkássága és élete iránt, mint a One Love teljes egészében. Már az első nóta, a Turn Your Lights Down Low Lauryn Hill előadásában is teljes libabőr.
Ya'man!