Értem én, hogy erős kijelentésekkel kell reagálni korunk jelenségeire, mert a nézők – az alkotó feltételezésem szerinti feltételezése szerint – csak ezekből az erős jelzésekből értenek. De vajon mindenki annyira kilátástalannak, elkeserítőnek, borzalmasnak, csak végletekig kicsavart erőteljes jelzésekre reagálónak véli a világot, mint a művész? A provokációval érhetünk el markáns hatásokat, de ezek visszafelé is elsülhetnek – és szerintem ez a fajta hatáskeltés egyre gyakrabban bizonyul kontraproduktívnak. A provokációra válaszolni kell, de provokátornak lenni, és/vagy szítani a provokációt nem szerencsés, mert akit provokálunk jogosan érezheti úgy, hogy felelnie kell a provokációra. Minél erősebb a provokátor gesztusa annál erősebb (lehet) a válasz rá!

Lanthimos már a Szegény párák esetében is provokált. Erősen. Most még erősebb fokozatba kapcsolt. Gyakorlatilag minden filmje intenzív társadalmi provokáció, amelyeknek vannak igazságai, de hogy azokat ennyire erős és markáns szimbólumokon keresztül kell megjeleníteni, mint amelyeket A kegyelem fajtáiban is mutat, nos, arról már egyre kevésbé vagyok meggyőzve. Botránynak, „polgárpukkasztásnak” működőképesek a filmjei, de a bemutatott problémákról folytatandó konstruktív, a szélsőségeket kiegyenlítő párbeszédre, amely végén konszenzusos megoldások alakulhatnak ki, egyre kevésbé érzem megfelelőnek a munkáit. Lanthimosz A kegyelem fajtáival már torkaszakadtából üvölt, de akinek és amit, az egyre kevesebb emberhez jut el. Nálam kezd már egy olyan kommentelő lenni, akinek a sarkos, obszcén, perverz hasonlataira nem vagyok kíváncsi, még akkor sem, ha a kijelentései alapjai mentén nézetazonosságon vagyunk.

A Szegény párák kapcsán azt mondtam, Terry Gilliam találkozása Michel Gondry-val, ahol a látvány mellett a két említett rendező szellemiségéből származó gondolatokat is sikerült beemelni a remix-be. A kegyelem fajtái kapcsán azt mondom Vincent Gallo találkozása Quentin Tarantinóval és a szellemiség sokkal inkább Gallo munkásságából (pl A barna nyúl) merít, mint QT szellemességéből és átgondoltságából.

Nálam a görög származású rendező kezd M. Night Shyamalan mellé sodródni, akibe már beleszúrtam a körzőmet és egyszerűen nem adom meg neki a lehetőséget, hogy a filmeken keresztül tolmácsolt üzeneteivel rabolja az időmet. Pacifista embernek tartom magam, de ha valaki a művészet álcája mögött erős provokatív felhangokat pengető öncélúságot próbál velem megetetni, arra a tökéletes lezárás a reakcióm.

Mondanám, hogy érdekel ezek után vajon még mire fogja még rávenni a szereplőit, kiváltképp Emma Stone-t, de ha továbbra is ezt a nehezen befogadható formanyelvet választja a gondolatébresztéshez, akkor a jövőben nálam süket fülekre és bezárt szemekre fog találni. Annyi sok jó, figyelemre érdemes, okos, konstruktív film készül, amelyek mellett a dekonstruktív provokáció nálam az elkövetkezőkben már nem fér bele.

2/10