A fenti kijelentésem Francis Ford Coppola aktuális mozija, a Megalopolisz kapcsán fájdalmasan pontosan alkalmazható. A filmben szereplő karakterekről többnyire/csak az derül ki, a hatalmat és a pénzt akarják, de valójában mivégre, az inkább rejtve marad, ahogy az is, hogy egymással miért vannak olyan viszonyban, mint amilyenben; piros boríték ide, vagy oda. Egy korszakos rendező, 80+ évesen újra aktiválva magát megpróbál a széteső világunk kapzsi + gátlástalan + hataloméhes + becstelen + viselkedészavaros=önazonos alakjainak görbe tükröt tartani, valami magasztosnak és örökérvényűnek gondolt példabeszéd-halmazzal, úgy, hogy 2024 ritmusára már egyáltalán nem tud ráérezni.

Sajnos.

Amikor a film elkészülte kapcsán még a tavasszal magam is megírtam, a forgalmazók mennyire nem kapkodtak utána, és Cannes is tulajdonképpen Thierry Frémaux főigazgató személyes nosztalgiája okán hívta meg versenybe, már érezhető volt, nem ez lesz Coppola Mester legsikeresebb alkotása.

A megtekintését követően most már magam is megerősíthetem a sejthetőt: ennyire kohézió nélküli, feleslegesen csapongó, a színészeit méltatlan helyzetbe hozó, fájdalmasan kiábrándító filmet régen láttam. A látványvilága néhol valóban grandiózus, de a filmet megmenteni ezek sem tudják, maximum a kettes alára hozzák fel.

Lehetne hosszasan ragozni, ostorozni, netán értelmet keresni a film egésze és/vagy egyes jelenetei kapcsán, de nem igazán látom mindezek értelmét. A sztori olyan, mintha valaki egy betépett Chat GPT-t megkért volna, a világunk történelmének újra értelmezésére egy gazdag, de egymással rivalizáló család viszonyaira kivetítve, a hatalmuk alatt senyvedő város falai között. Mindehhez pedig a római korok hangulatában tervezzen jelmezeket, díszleteket és a szerelmi árulásokkal tarkított cselekmény történetmesélés stílusába a görög drámák kórusát is barkácsolja bele.

„A zavarosság, a képtelenség nem halálos, ha az ember jókedvűen közelít hozzá. Csak az unalom öl.” – mondta Fellini. Coppola filmjére jószándékú, nyitott prekoncepcióval ültem be és bármennyire is igyekeztem jókedvet erőltetni magamra a film „poénjainál” – mert volt belőlük pár, még ha nem is annak szánták feltétlenül – a végül a 2 óra 18 perc végére menthetetlenül megölt az unalom és az érdektelenség. Igazából egyik szereplővel sem akartam menni és kb. az első fél óra után már azt sem akartam, hogy bármelyik is hatással legyen rám. Becsületből, a Mester iránti főhajtásként ültem végig a filmet és a vége-főcímet. Biztosan lesznek még többen is így, miközben a teremben páran nem voltak ennyire kitartóak, amit meg tudok érteni.

Ha már, értelmezni próbáljuk a film állításait, a magam részéről optimistább állasponton vagyok, mint Coppola. Múltunk, az emberiség múltja, és jelene, lehet zavaros és fájdalmas, de önmagában nem vezet a megsemmisüléshez. Mint a jövőnk alapjára érdemes tekintenünk rá. A civilizációnkat, az azt működtető rendszereket, és az őket megváltoztató forradalmakat is együtt, mi emberek hoztuk létre, alkottuk meg, vívtuk ki. És többnyire jól döntünk, döntöttünk. Tiszta fejjel gondolkodva a zűrzavaron keresztül kell utat találni a lényegeshez. A zavaros igazság nem igazság! A Megalopolisz pedig önmagában többszörösen is zavaros, átláthatatlan, összefüggéstelen, értelmezhetetlen – ezért igazsága sincs.

Kiváltképp érdekel, vajon milyen volt a hangulat, mi történt a vágószobában, amikor kimondatott: Ez a végső változat. Ez így jó lesz!

Szomorú belegondolni, hogy egy olyan öntörvényű, a kudarcokat sajnos jól ismerő rendező, mint Coppola miért kormányozta bele magát egy ilyen helyzetbe 85 évesen! Ennyire nincs a környezetében legalább egy olyan személy, aki el tudná terelni egy ennyire előrelátható kudarctól? Valaki, akitől elfogadná: Apu, Papa, elhiszem, hogy az életed a filmkészítés, és az egész család neked köszönheti mindenét, de a forgatókönyvet elolvasva mindenkinek jobb lesz, ha a Megalopolisz egy beteljesületlen álom marad csupán!

Lehangoló mindezeket leírni egy Coppola film kapcsán, de jobb elfelejteni, meg nem történtként kezelni a Megalopoliszt. A magam részéről legalábbis nem ezzel a filmmel és a film okozta „élménnyel” akarom visszaidézni magamban az életművét.

Szerencsére akad bőven más.