A cím lehetett volna ez is: Majdnem három értelmetlen halál Inisherin határában, ami még az is lehet, hogy több lesz, mint majdnem három, de jelenleg ennyi, ami nem három, csak kettő, mert, de lehet, majd legközelebb több lesz, ha a rendező is úgy gondolja, most még nem, de még az is lehet, egyszer, majd, igen, a.
Mármint a halált.
Nem a sajátját, hanem a hármat. Ami most még csak majdnem három.
Mert valójában kettő. Az egyik szomorú, a másik nem annyira.
A fiúé az egyik.
A másik szamár. Tényleg. Mármint négylábú.
A szamár. Amelyik meghal. De csak a szerepe szerint, mert különben nem hal meg.
De a ház ettől még kiég.
Mert a szamár megfulladt. A torkán akadt egy férfi levágott ujja.
De csak a szerepe szerint hal meg. A szamár. Meg a fiú is.
A férfi, aki levágta az ujjait él.
De igazából nem vágta le az ujjait.
Ez egy film.
Hollywood-i film
Sőt. Szerzői film!
Hollywoodból.
Ritka.
A rendező írta.
Magának.
Amit megrendezett.
Magának.
Érthető.
Ugye? Érthető?!?
Mert, ha nem, akkor mostantól elkezdem kitörögetni a betűket a billentyűzetemből, és nem fogok tudni a helyesírás szabályainak megfelelő szavakat írni. Se.
Meg semmit se.
Csak Copy+Paste marad. Ismételgetem, amit eddig írtam.
Így majd még inkább nehogy értse bárki is mit is akarok igazából tulajdonképpen valójában, de azt nagyon akarom, hogy értésétek.
Ameddig meg nem értitek mit akarok.
Amit akarok.
De azt nagyon.
valamijenszinten.
Értitek?
valamijenszinten?

Martin McDonagh legújabb filmjében, amelynek történetét fentebb vázoltam, a korábbi munkáinál is “tarrbélaibb” a hangulat. Csak míg Tarr filmjei mesterien nyomasztóak, A sziget szellemei szimplán zavaros és groteszk, miközben azt próbálja magáról állítani, hogy nyomasztó. De nem az. Inkább csak groteszk. És zavaros.
A Londonban született, de ír felmenőkkel rendelkező rendező szereplőinek ez alkalommal már Ebbing határa is túl harsány és impulzív lett volna, ezért egy kietlen szigetre helyezte őket, a teremtő háta mögé, ahova még a polgárháború se megy, és a pap is max. hetente egyszer, csónakon. Itt él a két főszereplő, akik közül az idősebb, Colm, Brendan Gleeson, kurtán, furcsán közli az ifjabb, Pádriac-kal, Colin Farrell, hogy nem tart tovább igényt a hosszú múltra visszanyúló barátságára. Soha többet ne merjen kettőkor megjelenni a házánál, mint eddig évekig, és ne hívja őt kocsmába se, de még csak hozzá se szóljon, mert különben levágja egyesével a saját ujjait.
Colm tényleges motivációit még az a híres zöld egyfejű sárkány is megénekelhette volna…
„…senki sem érti
se gyerek, se nő, és se férfi
senki, senki itt a világon
mi is az én titkos nagy álmom.”
Mire Pádriac éppen megértené, mit akar néhai(?) barátja a tudtára hozni, miközben a kedvenc szamara és egy másik haverja is életét veszti, amiből kifolyólag egy örihari háztűzön is túl vagyunk, addigra odajut a sztori, mintha minden maradna olyan, mint a film kezdete előtt volt. Mínusz öt levágott ujj.
A film arról szól, hogy látszólag mindenki nagyon akar valamit a másik tudomására hozni, ami nagyon nem sikerül. (Talán.)
Alapvetően ezzel nem lenne baj. Készült néhány remek film ebből az ötletből, de ez esetben nekem nem sikerült dekódolnom pontosan az üzenetet. Hacsak nem az volt az üzenete, mármint a filmnek, hogy ne tudjak dekódolni semmit, abból, amit nagyon mondani akar a rendező, és általa a szereplők, mert valójábantulajdonképpen egy olyanszörnyűséges világban élünk, hogy hiába mondjuk, amit mondunk a másiknak, de az mégsem érti, ezért nem elég csak mondani, hanem nagyon dúúúrva dolgokat is kell tenni magunkkal, hogy értse meg a másik, mi mit akarunk, aminek a pontos indokait még mi magunknak sem tudjuk meghatározni, vagyishát igen, csak nem tudjuk úgy elmondani, hogy a másik értse, de azért kösz, hogy a kutyámra vigyáztál, amikor felgyújtottad a házamat, igazán rendes vagy, de ha legközelebb megint hozzám szólsz megkérlek, hogy te vágd le az ujjaim, mert én már nem tudom, mert a bal kezemről a jobb kezemmel az összes ujjam levágtam.
Értitek.
Művészet.
Nem is.
Filmes költészet!
Aha.
Nagyon.
A nomádok földje is az volt.
Megnézte bárki is kétszer?
Egyszer se sokan.
A Werckmeister harmóniákat én kétszer biztos. A torinói ló csak „egyszer volt meg”.
De a Tarkovszkij összes többször is.

McDonagh filmjeiben, a bosszú mindig is zavarba ejtően szélsőségesen jelent meg. Szinte ez az egyik védjegye. Ez alkalommal az elkövetők, a két férfi főszereplő, motivációit hajtó kilátástalanság okán érzett végső kétségbeesést felerősíti a mindentől elzárt szigeten való lét; és a „korszellemnek köszönhetően” a gyóntatószékből elhangzik a „soha nem voltak tisztátlan gondolataim férfiakkal kapcsolatban” utalás is, hogy még több bizonytalansági tényezőt vigyen magával a néző a film alatt és után.
Nekem a film után annyi maradt, hogy a barátság helyébe lépő, tragédiák okozta szomorúság is lehet kapocs két ember között, még akkor is, ha sem a barátságukat, sem annak felbomlását, nem tudják érdemben megmagyarázni egymásnak.
Képek és azon keresztül hangulatok rögzültek csupán, amely egyértelműen Ben Davis operatőri munkájának köszönhető, mintsem a rendezőnek, aki ezzel a történetével sem iratkozik fel kedvenc filmjeim és rendezőim közé.
Ami viszont biztos: Barry Keoghan elképesztően zseniális; ahogy Kerry Condon is. Én velük, a két mellékszereplővel "utazva" néztem a filmet. Az ő indítékaikat lehet tisztán érteni a filmből. Meg a rendőr apukát, de ettől ő még nem lesz szimpatikus.
Ahogy A sziget szellemei sem.

© Searchlight Pictures