Ha a fenti kijelentést olvasva arra következtetnénk, hogy egy békepárti szónoktól hallhattuk, valójában nem is tévedhetnénk nagyobbat. Az idézet Benito Mussolinitől származik! A kijelentés tartalma és a kinyilatkoztató politikai cselekvései közötti jelentős különbség jól érzékelteti: a háború(k), és az azok kirobbantására megfogalmazott indokok mennyire szélsőségesen távoliak tudnak lenni a valós érdekektől.
Alex Garland Polgárháború című filmjének tartalmi értelmezései is a fent említettekhez hasonlóan, egymástól távoli, megosztó értékek mentén fog véleményeket szülni.

Azon régi újságíró iskola képviselője vagyok, akit még a tanulmányai alatt időben szembesítettek az oktatói azzal a fontos, számomra máig meghatározó ténnyel, mely szerint a sajtónak, médiának mindig az lesz a legnagyobb erénye, és egyszersmind a legnagyobb hibája is, hogy a siker érdekében folyamatosan meg akarja lepni az olvasóit, nézőit; és ez igaz a filmekre is. Az eredményesség kulcsa a határok megtalálása. Merthogy a meglepetés önmagában nem sokat ér, ugyanis egy médiatermék értékét valójában az határozza meg, hogy milyen színvonalon és milyen hosszan tudja fenntartani a közönség érdeklődését. Két piacvezető magazinnál betöltött főszerkesztői pozícióim alapján elmondhatom, mélyreható tapasztalataim vannak arról, milyen kihívás a saját magunk által elért színvonalat is hónapról hónapra tartani, arról nem is beszélve mekkora felelősség a lapszám első oldalának „A” betűjétől az utolsó oldal „.”-jáig minden írásáért vállalni a felelősséget. Izgalmas, kreatív feladat, amely természetéből adódóan nehezen ereszti el az egykori „katonáit”. Garland új filmjét, azon felül, hogy rendre elgondolkodtató izgalmas alkotásokkal jelentkezik, azért vártam különös figyelemmel, mert előzetesen a sajtó jelen és jövőbeli szerepének a fontossáról is ígérte, hogy beszélni fog. Valami hasonlót ígért Wes Anderson is A Francia Kiadással, de az csupán egy színes felszínes szkeccs a Polgárháború etikai, társadalomkritikai mélységeihez képest. Az angol író, rendező olyan történetei, mint A part, 28 nappal később, Napfény, Expedíció, és a személyes kedvencem, az Ex Machina lényegesen többek egyszerű moziélménynél. Sokrétűek a témái, de elmondása szerint, ezek alapjai reakciók, válaszok a világunkban, az adott pillanatban zajló eseményekre, melyek kapcsán gondolatokat próbál indukálni a befogadóiban. Elnézve napjaink közösségi, helyi, társadalmi, nemzetközi, politikai kommunikációit Garland felkiáltójele nem is lehetne aktuálisabb! A filmet, ő maga a 2022-ben bemutatott Ők párjának szánta, de a Ne nézz fel! vagy a Távol a világtól! mellé is oda lehetne illeszteni. Egy újabb borzongató disztópia a mozikban, a társadalom megosztottságáról, a sajtó, a média ebben közrejátszó szerepéről, amelynek lehet bőven olyan értelmezése is, amely csak egyre távolabb visz a konszolidáció lehetőségétől.

A sztori alapját négy újságíró New Yorkból Washingtonba tartó útja adja, amit egy fehér „PRESS” feliratú terepjáróban tesznek meg. A társaság vezéregyénisége a világot bejárt, elismert, haditudósító Lee (Kirsten Dunst), aki már jelentősen belefásult a számtalan átélt borzalomba, míg riporter társa, Joel (Wagner Moura), sokszor meggondolatlan, szertelen és látszólag bulinak, adrenalin löketnek fogja fel a munkáját övező veszélyeket. A tandem mellé társul be az útra egy veterán riporter, Sammy (Stephen McKinley Henderson), valamint egy fiatal kezdő fotóriporter, Jesse, (Cailee Spaeny) akinek a filmet indító utcai akció során Lee menti meg az életét. Lee és Joel sokat tapasztalt kettőse a Reuters hírügynökséget képviselve azzal a céllal indul útra, hogy a Fehér Házban interjút készíthessenek az Egyesült Államok Elnökével. Csakhogy az út egyáltalán nem veszélyektől mentes, mert az országban polgárháború dúl, mivel az Elnök a lakosság egy része ellen irányította a hadsereg bombázóit, amelyre válaszul egy Nyugati Erők néven ismert haderő Washingtont készül szárazföldi erőkkel bevenni és likvidálni a legfőbb vezetőt. A sztorit a fentiek alapján gondolhatnánk egy „szimpla” road movie-nak is, de a plakáton szereplő 18-as korhatár besorolást érdemes több, mint javaslatnak venni. A főszereplők útja a polgárháború véres borzalmait a maguk naturalizmusában bemutató történéseken és képsorokon át vezet, de a film nyomasztó gondolatisága még inkább indokolttá teszi vörös logót, a sárgák helyett.

A 2022. március közepén megindult film tengerentúli, április 12.-i premierdátuma több, mint jelzésértékű: az Amerikai Polgárháború kitörésének 163 éves évfordulója. A novemberi USA elnökválasztást figyelve már most egyre durvuló kampányt tapasztalhatunk, amely vélhetően még erőszakosabb és becstelenebb fordulatokat fog venni. Bármelyik oldalon is tekintünk végig azt láthatjuk, hogy az ellenkező térfélre szóló kritikák kimerülnek a - nem csinál semmit az USA érdekében; - fogalmatlan, semmihez sem ért; - bűnöző; frázisok egyre fokozódó ismételgetésében. Néhány kampányt már végig követtem magam is, de ennyire sekélyes és személyeskedő hangvételűre nem emlékszem a korábbiakból, amely a közösségi média szintjén még alpáribb, mint a kontrollált médiában. Mondhatjuk, Garland címe- és témaválasztása terén is provokatív és nyugtalanító koncepciójú filmje egy olyan időszakban kerül az amerikai nézők elé, amikor a közösségi média által felerősített politikai hangok minden korábbinál dühödtebben, szélsőségesebben és hangosabban feszülnek egymásnak.

Azt eddig is tudtuk, hogy az USA a magánbirodalmak országa, melyek védelmére létrehozott paramilitáris alakulatok pontosan fel nem mérhető fegyveres arzenálokkal rendelkezhetnek. A filmben részletesen meg nem határozott indokkal kirobbant konfliktust és annak agresszív eszkalálódását látva, félek, csak tovább fog erősödni ezt a tendencia. A Polgárháború elég erősen azt sugallja: senkinek a biztonságára nincs garancia, a magad védelmére kell felkészülnöd, ha életben akarsz maradni. Sohasem bízhatsz senkiben – különösen akkor nem, ha vörös design-napszemüveget visel, mint Jesse Plemons remek cameo alakításában. Az epizódikus utazás fordulatai folyamatosan azzal szembesítenek, hogy a veszély minden újabb kanyart követően ott leselkedik, ahol sosem lehet biztosan tudni, ki lehet a szövetségesed, ki és miként határozza meg a törvényeket, az új helyzetekben ki és miként számít „amerikai” polgárnak, vagy ki és miért nem!?! A hátrahagyott autók füstölgő tömegeitől alig járható autópályáktól kezdve az elnéptelenedett, szétlőtt városrészeken, menekülttáboron, lángba borult erdőkön vagy a holttestekkel teli szakaszokon való átjutás minden fázisa, majd a legvégső ostrom külön FPS-szintű, áldozatokkal járó kihívás a terepjáró utasainak. Mivel a cselekmény bizonytalanságban tartja a nézőt minden olyan háttértörténettel kapcsolatban, melyek árnyalnák a főszereplők által megélt, látott eseményeket, a narratívák aligha terjednek majd túl a véleményburkok határain. Sőt! A pacifista és a militáns is a saját felfogásának a megerősítését lát(hat)ja igazolva.A Polgárháború a sajtó függetlensége, szavahihetősége kapcsán is erős kételyeket fogalmaz meg. Régi igazság, hogy a népnek mindig kell valaki, akit gyűlölhet, és a sajtó/média mindig kész kiszolgálni ezt az igényt. Mivel folyamatosan meglepve teremteni és pusztítani akar, ezért széttépi azt, amit a középpontba állít, hogy aztán cafatonként, hosszasan elnyújtva tolja le a nagyérdemű torkán. Van, aki szerint ez gonoszság, de szerintem inkább csak (terv)gazdálkodás. Minden médiatermék elsődleges célja a haszonszerzés – napjainkban egyre gyakrabban a pontosság, a tisztesség és az igazság feladása árán is. Pont a filmben a főszereplők által képviselt Reuters-től várná az ember a legkevésbé, hogy csak a történések egyik oldalára koncentrálva mutatja be az eseményeket, de itt erős a kétely a patinás hírügynökség munkatársaival szemben is. Igaz, a filmben tervezett „nagy interjúra” végül nem kerül sor, de ha mégis megtörtént volna, vajon kinek az érdekeit, véleményét, álláspontját összefoglalva került volna a „fogyasztók” elé? A sajtó kapcsán egyre gyakrabban kerül megfogalmazásra, miért nem áll „erre”, vagy „arra” az oldalra? Egyre erősebb az az abszurd igény, hogy a nagy orgánumok a közösségimédia algoritmusaihoz hasonlóan helyezkedjenek/tolódjanak el „egyik”, vagy „másik” oldalra és az objektivitás helyett a konteókat igazolják. A sajtónak, az életben maradásához, valóban fel kell adnia a függetlenségét, az igazság felett őrködő szerepét? De, ha mindenki felsorakozik a divatideológiák mellé, honnan és hogyan fogjuk megtudni, kié az igazság?A Polgárháború a fenti jelenségeket állítja középpontba, melyek kapcsán számtalan további kérdést fogalmazhat meg önmagában a nézője, de a hol szélsőségesen megrázó, hol elégikus képsorok mentén elmesélt történet sok nézőben azt a „megnyugtató” hatást is ébresztheti, a látottak igazából csak az USA problémái. Garland filmjei sosem voltak didaktikusak, és most, a szélsőséges téma esetében sem lépi át ezt a határt, nem képvisel egyértelmű politikai álláspontot. Filmje önmagában egy markáns vélemény! Az elképzelt világa minden elementumának eredője megtalálható napjaink valóságában, de az ezekkel történő szembesítést nem a politikai szélsőségek elvakultságán, hanem a horrorfilmek riasztó borzalmai keresztül teszi meg. Hogy ez mennyire a rendező saját, vagy a filmet jegyző A24 stúdió döntése, amelynek ez az eddigi legnagyobb költségvetésű filmje, azt nehéz behatárolni. Az tény, hogy a különleges filmjeiről egyre híresebbé váló gyártócég a film kapcsán az írásom megjelenéséig öt olyan plakátot is megjelentetett melyeken nem a filmből származó képek szerepelnek, hanem a mesterséges intelligencia alkotásai. (Lásd ezeket az írás végén.) És ez így, még különösebb megvilágításba helyezi a filmet és annak minden felvetését. Vajon a megtévesztésnek és a hazugságnak milyen szintjéig lehet elmenni, annak érdekében, hogy az általam fontosnak vélt állításokat a közösség tudomására hozzam? Az anyagi, politikai, erkölcsi haszonszerzés a társadalmi rétegek milyen mértékű szembeállításánál minősül elitélendőnek? És ha ez be (is) következik, ki(k), mi alapján, és kinek a nevében hozza(ák) meg az ítéletet, és ki fog annak majd érvényt szerezni és milyen eszközökkel? A filmmel az A24 számára nem is társadalmi küldetés a fontos, hanem csak és kizárólag a bevételszerzés, amit a kamu plakátok csak még inkább alátámasztani látszanak?

Fontos kérdések ezek, amelyek kapcsán azt érzékelem, egyre távolabb kerülünk a higgadt válaszoktól. Ám az erre vonatkozó reményt feladni nem szabad, egyre inkább nem! Ha téged is foglalkoztatnak az itt felvetett kérdések és nyugtalanít a társadalom morális egészségének jövőbeni alakulása, és úgy érzed mindezek orvoslása neked is feladatod, akkor értékelni fogod Garland felvetéseit melyek erőt tudnak adni a gyógyító küldetéshez. 
Pacifistaként magam is azt remélem, a megoldás semmi esetre sem Polgárháború!