1901. április 30-án mutatták be a Zsitkovszky Béla rendezésében készült A táncz című alkotást, melyet az első magyar filmként aposztrofálhatunk. Ennek emlékezeteként 2018-óta ez a nap a Magyar film napja! Fontos és örömteli, hogy van egy ilyen kulturális ünnepnapunk, de a nézői oldalon sajnos nem mindig láthatunk okokat az önfeledt örömre. Az idén még moziba kerülő magyar alkotásokat szemlézve – bár a felsorolásom nem teljes –, a következőt történetekre számíthatunk:

• Impulzív tinédzserlány és egy idősek otthonában élő mogorva bácsi, akik nem találják a helyüket a világban, de kettejük furcsa barátsága átsegítheti őket a nehézségeiken;
• A trendi városi nőt elcsábítja egy beszélő fekete macska, aki amellett, hogy egy nárcisztikus nőcsábász, még gengszterrapper is;
• A fiatal irodalomtanárnőt feljelenti egy szülő, mert az iskolában Verlaine és Rimbaud életéről szóló, homoszexualitást ábrázoló filmet vetít a gyerekeknek;
• Három különböző társadalmi rétegből származó pár a közös barátjuk temetése után felmegy az egyikük lakására, ahol a film rajtuk keresztül vizsgálja a férfi szerepek módosulását;
• Egymástól elhidegült házaspár a két gyermekük mellé fogadott Zeneakadémián tanuló vidéki rokon bébiszittert közvetítőként használja a megromlott házasságában;
• Város és vidék ellentétéről dokumentumfilmet forgató stáb, egy korrupciógyanús uborkafarmra talál, amely új utakra tereli a forgatást;
• Komoly morális dilemmát okoz két kisfiú, akik közül az egyik édesapjuk újdonsült szeretője kislányának váratlanul súlyos balesetet okoz.

Nyilván nem vagyunk egyformák és ki-kinek mást-és-mást jelent a szórakozás, de a fenti történetek közül talán a trendi lány fekete nárcisztikus gengszterrapper macskával szövődő szerelmét tudom randi-filmként, vagy „munka után most ne menjünk haza streaminget nézni” indokként némileg elképzelni. A többi szinopszis kapcsán a mozijegy megvásárlására nehezen meggyőzhetőnek gondolom az átlagos mozinézőt.

„A néző vidám filmért megy be a moziba, tragédiának ott az élet!” – idézem Bujtor Istvánt, akinek a mondása a várható idei filmtermés láttán újra, és megint aktuális lesz. Az említett filmeket nem láttam, és a majdani kész produkciók színvonalát sem kérdőjelezem meg már előre, csak csupán azt hiányolom/nem értem, hogy a hazai alkotók többségét miért a szélsőséges, drámai témák érdeklik, melyek eleve nem számíthatnak jelentős nézőszámra? Vagy, ha már ez a téma érdekli őket, miért nem próbálják meg populárisabb eszközökkel elmesélni a közönségnek?

Mintha a saját örömük, hogy filmet rendezhetnek, fontosabb lenne, mint a széleskörű közönség elérése, a várható nézőszám.

Annyi társadalmi nyomorúságot kapunk a hazai alkotóktól, hogy netovább – mondaná Bendegúz, Buksi kutyának a Bakterház árnyékéban. Az élet, a hétköznapok valóban ennyire nyomasztóak lennének mint, ahogy a vásznon mutatják nekünk? Elhiszem, hogy a filmrendezők az átlagos mozinézőknél nagyobb érzékenységgel megáldott művészek, akik a társadalom legkisebb rezdüléseire is fogékonyak. OK. De, hogy az érzékenységük miért többségében drámai történeteket vetít a szemünk elé, azt szórakozni is vágyó mozinézőként nehéz elfogadni.
A világ megismerése művészi absztrakciókon keresztül mindig sokkal érdekesebb, izgalmasabb, gondolatébresztőbb lehet, mint maga a valóság. Igen, ez a művészet lényege. De ha csak absztrakciókon keresztül látunk, az ugyanannyira káros lehet, mintha absztrakciók nélküli világban élnénk.
Magam is gyakorta találkozom azon kijelentésekkel, hogy a pandémia utáni mozinézői szokások lényegesen rosszabb eredményeket produkálnak, mint előtte, és ez jelentős hatással van a magyar filmek nézettségére is. Sok különböző véleményt hallgattam már meg e témában, és részben osztom is a zsugorodó tendenciára vonatkozó állításokat, de a számok árnyalják a képet.
A hazai mozikban az elmúlt év Top10 nézettségű filmjei a következők voltak:
Avatar – A víz útja                                              1.020.372 néző
Top Gun: Maverick                                             543.214 néző
Minyonok: Gru színre lép                                  521.535 néző
Beugró a paradicsomba                                     422.495 néző
Thor: Szerelem és mennydörgés                       408.025 néző
Dr.Strange az őrület multiverzumában           358.860 néző
Csizmás, a kandur: Az utolsó kívánság 324.090 néző
Uncharted                                                   338.767 néző
Az elveszett város                                                284.201 néző
Legendás állatok: Dubledore titkai                  254.633 nézőA magyar filmek tekintetében a Top 10 a következőképp alakult:
Nyugati nyaralás        83.224 néző
Blokád                           63.166 néző
Szia, életem                   62.226 néző
Együtt kezdtük             45.706 néző
Az unoka                       40.095 néző
Jóreménység-sziget     31.231 néző
Larry                             27.852 néző
Toldi – A mozifilm       26.706 néző
A játszma                      25.649 néző
Katinka                         21.839 néző

Az arányokat jól mutatja, hogy a hazai Top 10 film összesen kb. annyi nézőt ért el, mint a nemzetközi mezőny harmadik helyezettje.
Beszédes, és Bujtor István mondását igazolja, hogy a nemzetközi lista élvonalában egy dráma sincs, és a hazai lista első öt helyezettje közül is három film romantikus és/vagy vígjátéknak mondja magát – bár az élen végzett vígjátékról nekem nagyon lesújtó véleményem volt, ettől még a legtöbb nézőt ez a film érdekelte, leginkább azért, mert vígjátéknak hirdette magát és nyomokban szórakoztató volt. A hazai második egy történelmi eseményt és az azt irányítani hivatott személyeket helyezte a középpontba, míg az ötödik egy napjainkban is sokakat érintő társadalmi problémát mesélt el személyes nézőpontból – ez utóbbi kettő dráma sikerében komoly szerepet tulajdonítok a jól megírt forgatókönyvnek, a nemzetközi mezőnyhöz is mérhető történetmesélési eszközöknek és a kivitelezésnek.
Csak tájékoztatásul a filmforgalmazók által több, mint húsz évre visszanyúló nézettségi adatokat nyilvántartó adatbázis szerint a hazai mezőnyből a Kincsem a 45., a Valami Amerika 3. a 62., a Valami Amerika 2. a 83., A Viszkis a 84., a BUÉK a 123. helyen szerepel. A Nyugati nyaralás a 642.! Ezt nem lehet feltétlenül a pándémia számlájára írni.
Nem állítom, hogy a szerzői filmeknek ne lenne létjogosultsága. Azt sem, hogy azért, mert egy adott filmet nem néznek sokan, az ne lehetne jó film, magam is tudok példákat mondani gazdagon. Ahogy ennek a fordítottja sem igaz: azért, mert sokan nézik még nem lesz jó egyik mozgókép sem.

Amikor a magyar filmek nézőszámait a nemzetközi mezőnyhöz viszonyítom rendre megkapom: a hazai filmeket nem lehet hozzájuk mérni. Ezt tudja a közönség is? – kérdezek rendre vissza. Például tavaly a kasszáknál amikor márciusban döntenie kellett a Batman (106. helyezett) és a Kilakoltatás (3.546. helyezett), vagy novemberben a Fekete Párduc 2. (92. helyezett) és a Veszélyes lehet a fagyi (3.060. helyezett) között? Elvárható, hogy a fogyasztó a magyar filmmel szemben elnézőbb legyen? Hogy a szabadideje eltöltésére ne azt a mozit válassza, amely számára szórakoztatóbb tartalmat ígér?
A jó történet nem költségvetés függő. A kidolgozása sem. A siker kulcsa továbbra is forgatókönyv. A JÓ forgatókönyv – és itt a jót nem elsősorban a szerző, hanem a nézők fogalmai felől kell értelmezni. A közelmúltban nagyon sok olyan magyar történetet láttam a kasszáknál elvérezni, ahol az izgalmasnak, érdekesnek mondható alapötlet hibákkal, ésszerűtlenségekkel, pongyola megoldásokkal, rettenetesen életszerűtlen párbeszédekkel voltak tele. A forgatókönyv elkészülésekor ezeket néhány tanáccsal lehetett volna orvosolni, de a vágó asztalon erre már kísérletet tenni is szinte megoldhatatlan feladat. 
Szomorú „dicsőség”, de a 2022-ben bemutatott hazai filmek között találunk több olyat is, melyek nézőszáma nem éri el egy közepesen ismert hazai YouTuber videójának az első 24 órai nézettségét.
És ez sem/nem finanszírozói, finanszírozási „probléma”.
Ha ilyen történetekkel pályáznak, akkor ezeket „lehet” támogatni. A finanszírozói oldalon többször is rendeztek már filmötlet pályázatokat, vagy említeni lehet az Inkubátor programot, amely hozott pár sikeres szerzői filmet – Külön falka, Magasságok és mélységek a kedvenceim –, de közönségsikert nem láttam ezek közül kinőni sajnos. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy magyar forgatókönyvírót megbukni sem emlékszem mikor láttam utoljára, pedig... A külső szem mindig hasznos tud lenni, különösen az írói folyamatokban. „A forgatókönyvírásnak három szabálya van. Sajnos, senki sem tudja, melyek ezek” – mondta egyszer Aaron Sorkin, akinek hihetünk ebben a kérdésben. De talán a több szem többet lát elvét követve a hibákra könnyebben fény derülhet(ne).

Nyilván nem örülnék, ha a hazai filmesek ezentúl amerikai mintára választanának témákat, vagy ha csak szórakoztató rom-kom-ok készülnének, és amiatt is nagyon szomorú lennék, ha a magyar film elveszítené a sajátos jellemzőit. Nem erről beszélek. Sőt! Azt szeretném, ha felfedezné azokat újra és újra. De leginkább azt szeretném, ha ezáltal sokszínűbb is lenne. Most megint olyan irány látszik kirajzolódni, amely a nagy drámai / nyomasztó / társadalomkritikus / transzcendens /stb. igazságok kinyilatkoztatása közben teljesen elveszti a kapcsolatát a közönsége többségével. Említhetném példának az 1960-as éveket, amikor olyan filmek születtek, mint a Légy jó mindhalálig, a Hattyúdal, a Szegénylegények, A tizedes meg a többiek, a Butaságom története, A Pál utcai fiúk, az Egri csillagok, A veréb is madár vagy Az oroszlán ugrani készül. Annak örülnék, ha a 2020-as éveknek is megszületne a maga Eldorádója, Egészséges erotikája, Az én XX. századomja, Csak szex és más semmije, Üvegtigrise, Csinibabája vagy Presszója – és a felsorolás nyilván nem teljes.

Az szeretném, hogy amikor majd az elkövetkezőkben ünnepeljük a magyar filmet, akkor ne csak olyan filmeket lehessen említeni, mely(ek) „komoly szakmai sikert ért el X vagy Y fesztiválon” – persze egy újabb Oscar-nak, Arany Pálmának, Arany Medvének nagyon tudnánk örülni –, vagy a „filmkritikusok többsége jó véleménnyel volt róla”. Jó lenne a jelenleginél több olyan filmet is felsorolni, melyek forgatókönyveit odafigyelve írták, minőségükben megtisztelik a magyar közönséget és hazai történetekkel, a mi sztárjainkkal meg tudják adni nekünk azt, amit az amerikai filmek, vagy a francia filmvígjátékok – hogy csak a két legnépszerűbb zsánert említsem a hazai mozikból. Melyek után olyan érzéssel állunk fel a moziszékből, hogy tartalmas szórakozás közben tanultunk valami újat egymásról, a világról, olyan közösségi élmény keretében, amire csak a mozi képes.

A vidámság minden erény anyja – mondja Goethe.
Hiszek a nevetés és a sírás erejében, mert mindkettő a gyűlölet és a terror ellenmérge – állította Chaplin.
A vidámság ereje képes a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzni az életünkből. A mindennapjaiban, az érzéseinkben, a szórakozásainkban, beleértve a filmekben is, nem feltétlenül szükséges túldimenzionáltnak lennünk. Néha ki kell kapcsolódni, és élvezni az életet – A Magyar film napján ehhez kívánok magunknak/mindenkinek Magyar Filmeket!