Az elmúlt években, a mindig is sikeresnek méltán elkönyvelt magyar animációsfilm zsáner további különleges alkotásokkal gazdagodott. Olyan nagyjátékfilmeket említhetünk, mint a Ruben Brant, a gyűjtő (2018), Toldi – A mozifilm (2022), Műanyag égbolt (2023), Kojot négy lelke (2023), miközben a kisfilmek között is több jelentős alkotás született, melyek közül a 27 (2023) Cannes-i és Annecy-i sikerét kell feltétlenül kiemelni. Egy ilyen Line-up-ba érkezik a Kék Pelikan, amely cím rejtélyesen nem a madarat, amely kék színben a természetben nem is létezik, hanem az iratok sokszorosításához használt „azt A bizonyos” indigópapírt jelöli. (Tegye fel a kezét, aki még tudja, mi az az indigó?!?)

Kb. akkor, amikor a Moszkva tér (2001) története játszódik, közvetlenül a vasfüggöny leomlása után, létezett egy „jelenség” Magyarországon, amely három leleményes fiatalhoz köthető – és már csak a boomerek közül emlékeznek rá páran. A három fiatal, az egyikük vezetésével, rájött arra, miként lehet a nemzetközi vonatokon használatos jegyeket hamisítani. A hirtelen jött szabadságvágy(ak) beteljesülésének sajátosan „megoldjuk okosba’ a dolgot” magyar változatát találták ki, mivel akkoriban még a MÁV pénztárakban kézzel írták a nemzetközi vonatjegyeket, melyeket némi kémiai eljárás alkalmazását követően át lehetett írni bármelyik európai főpályaudvarra, vagy tengerparti célállomásra. Oda és vissza. Amikor anno először hallottam a dologról nekem is csak Urban-legendának tűnt, de miután egy barátom többször is pelikánozott, elérhető közelségbe került számomra is a lehetőség. De a gyakorlatban nem éltem vele, mert az első Dél-Francia utunkra – a Karabély együttes tagjaként – praktikus okokból a frissen vásárolt használt Ladámba ülve vágtunk neki. Oda és vissza.Ilyen előzmények okán külön érdeklődéssel vártam a Csáki László rendezésében készült Kék Pelikant, amely az okosba' megoldott vonatjegyek történetét meséli el a három alap/ős pelikánozóval, és a történet teljes megismeréséhez még hozzájáruló megszólalókkal készült interjúk felhasználásával. A film, a hivatalos ismertető szerint „az első olyan egész estés animációs film, amely a közelmúlt magyarországi történelmét idézi meg fanyar humorral és dokumentarista eszközökkel. A rajzanimációs film az amerikai indie filmek stílusában, művészi igényességgel készült.”

A leírtakat a film valóban teljesíti. Sok verbális és rajzolt poén gazdagítja a sztorit, melyben az eredeti szereplőkkel készült interjúkat színészek mondják fel újra, elsősorban a jobb szerkeszthetőség okán. A 79 perces játékidő alatt megismerhetjük a jegyek teljes kifehérítésének a folyamatát a kezdetektől, a későbbiekben a MÁV által bevezetett új papír okozta nehézségekig. Az is részletesen kiderül, hogy a saját célra kifejlesztett eljárás idővel miként alakult ált üzleti vállalkozássá. Ám ezzel párhuzamosan, nem csak a magyar hatóságok is elkezdtek felfigyelni a trükközésre, és végül az elkerülhetetlen bukás részleteit is pontosan megismerhetjük. A pelikánozás teljes végét a MÁV jegykiadási gyakorlatának megváltoztatása hozta el, amikortól már olyan formátumú jegyeket kezdett kiadni, melyeket nem lehetett hamísítani. Ettől függetlenül a jelenség a rendszerváltoztatást követő időszak emblematikus sztorija lett, amire nosztalgiával lehet visszagondolni.Nosztalgiával lehet visszagondolni, írtam fentebb, de kérdés, mennyien és miként fogják ezt megtenni? Dok-animációs filmre a közönség szélesebb körben a 2022 tavaszán a hazai mozikba került Jonas Poher Rasmussen Menekülés Oscar-jelölt alkotására emlékezhet, mely mondhatjuk, szinte észrevétlen maradt, sajnos. Hasonlóak a megérzéseim a Kék Pelikan kapcsán is. Egy láthatóan nagy odafigyeléssel, sok kreatív energia befektetésével elkészült produkció, amely a mai viszonyok között nem fogja megtalálni a közönségét a mozikban. Eleve nem voltak sokak, akik pelikánoztak, és azok sincsenek sokkal többen, akik még emlékeznek a jelenségre. De mind a kettő nézői halmaz átlagéletkora erősen 40+-os, és leginkább a fővároshoz köthető, mert vidéken a jelenség teljesen ismeretlen maradt, akik igen ritkán és nagyon indokolt esetben látogatnak csak el filmszínházba. Egy ilyen méretű és összetételű közönségre mozifilmet alapozni nem gondolnám, hogy célszerű dolog, még úgysem, hogy a Kék Pelikannak lesz/lehet néhány fesztivál meghívása és talán ott sikere is. A sztori TV-film és/vagy streaming alapanyagnak lett volna tökéletes, ahol kb. 52-60 percben frappánsan be lehetett volna mutatni a jelenséget! Azon az úton haladva lehetett volna belőle egy pörgős, érdekfeszítő, a kor hangulatát és szellemiségét megidéző TV-film, amely fesztiválokra ugyanúgy eljuthatott volna. Így sajnos csak egy nézettség nélküli, néhol önismétlésékbe csúszó melankólikus/nosztalgikus hangulatú mozifilm lesz, amely pont azt a küldetését nem fogja beteljesíteni, hogy a fiatalabb generációknak megmutassa, a szülei – esetleg nagyszülei – hogyan éltek, és milyen trükkökhöz voltak kénytelenek folyamodni, a hőn áhított külföldre utazás érdekében.
Kár érte.

10/5