Folyamatosan figyelemmel kísérem a hazai filmeket (is), így mondhatni, hozzá vagyok szokva a nyomasztó hangulatú szerzői filmekhez. De arra, amit Ari Aster rendező, Joaquin Phoenix főszereplésével művelt velem a moziban HÁROM ÓRÁN keresztül, arra nem voltam elég felkészült!

A filmről korábban a következőket lehetett tudni: „Ez Aster eddigi legviccesebb filmje.” – RogerEbert.com. „Kevés film vizsgálta még ilyen bátran, hogy a feltétel nélküli szeretet biztonsága mennyire veszélyes lehet egy ilyen kegyetlen világban.” – IndieWire.
De olyat is lehetett olvasni, hogy: „Joaquin Phoenix igazán érdektelen formában van, a színészi gyengeségeit kihasználva nárcisztikus, fájdalmas alakítást nyújt…” – The Guardian. „A film halmozott kezelhetetlensége már-már átverésnek tűnik. Aster úgy tűnik, sokkal inkább a közönség tűrőképességének a határait akarja feszegetni, mint a sajátjait.” – The Telegraph.
A megnézését követően én a szélsőségesen negatív véleményezők táborába sorolom magam. Nálam 1/10 a film. Azért nem mondom, hogy nézhetetlen, mert én is megnéztem. De nagyon fájt. Nagyon! Végig!
Ízlések és pofonok. Ahány ház, annyi szokás. Ismert patternek.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz bort igyunk; és ahhoz is, hogy rossz filmre pazaroljunk el belőle három órát – teszem hozzá. Megint.

Filmes újságírói ténykedésem alatt lettek számomra olyan rendezők, akiknek már nem tudok hinni. Akik a remek karrier indítást követően túl sokszor vertek már át hamis, üres, inadekvát filmekkel. A magam részéről már beszúrtam a körzőt M.Night Shyamalan filmjeibe. A Széttörve még James McAvoy alakítása – és az említést érdemelő Anya Taylor-Joy – okán kevésbé volt fájdalmas. De az Üveg már olyan mélyen lent volt, hogy az Idő, és a Kopogás a kunyhóban perceit már nem adtam meg neki az életemből. Ugyan erre a sorsra jutott Jordan Peele is. Az erős Tűnj el! után hatalmas csalódás volt a Mi, majd a Nem után én is azt mondtam az elkövetkező filmjeire, amit a rendező is: NEM! Melléjük iratkozott fel most Ari Astner. És hiába is jönne, a kórus, hogy: Még egy esélyt! Még egy esélyt! Nem, nincs, elfogyott!Nem viselem könnyen, amikor a „művészi szórakoztatás” címszóval a moziban órákon keresztül nyomaszt az üres, összefüggéstelen, értelmetlen képzelgéseivel az alkotó, mert számomra ez nem szórakozás. Kétségtelen, hogy a műfajban vannak – és remélem még lesznek is – kiemelkedő alkotások az Országútontól, a Radírfejtől és A szarvaszvadásztól kezdve, a Rekviem egy álomért, a Lilja 4-ever, Az ember gyermeke filmeken át a Tárig és a Tarkovszkij-életműig, de az Amitől félünk soha nem fog ezen alkotásoknak még csak a közelébe sem érni. Már vannak, és még páran lesznek is, akik magasztalják és szerintük ez a film újra definiálja a műfajt, de én már sok hirtelen jött újradefiniálás kapcsán láttam beigazolódni, „A király meztelen”-igazságot.
A három fentebb említett rendezőnek is azért nem hiszek már, mert a filmjeik nézése közben folyamatosan azt éreztem, hangosan kinevetnek és azt mondogatják: „Még ezt is beszoptad!” Kb. mint, amikor John Cleese kiabál a várfokról a Gyalog galoppban: Hülye angolok, angol hülyék!
Az Amitől félünk olyan szorongásokra játszik rá, amelyekkel alapból nem tudok azonosulni. Lehet, vannak, akik a filmben látott gondokkal küszködnek, de hogy a rendező túltolt, követhetetlenül groteszk szimbolizmusa mennyiben lesz a segítségükre a világról alkotott vélekedésük jobbá tételében, annak kapcsán erős kételyeim vannak. Ahogy a moziban a film alatt elnéztem a közönséget, igen sokan fészkelődtek a székükben, és akadtak olyanok is, akik feladták. Nem hibáztatom őket. Sőt.
„Nagy felelőséget érzek amiatt, hogy valami csodálatosat adjak át – mondja filmjéről a rendező. – Olyan ez (a film), mint egy zsidó „Gyűrűk Ura", de ő (Beau, a főszereplő) csak az anyját látogatja meg.” Majd hozzáteszi: „Szeretném, ha átélnéd milyen lúzernek lenni” – és jóízű nevetésben tör ki. Kedves Ari, köszönöm, ez utóbbit teljesen átérzem a filmed után a teremből kisétálva. Ennyire lúzer módon elvesztegetett időt régen töltöttem már moziban, pedig vannak keserű tapasztalataim gazdagon. A filmmel lehet magadnak sikerült örömet okoznod, de nekem nem.

Kicsit bővebben.

A hivatalos leírás szerint a film főszereplőjének, Beau-nak az élete folyamatos rettegés, csak a pszichiátere által felírt gyógyszerekkel képes kimenni az őrültekkel teli utcákra. Anyjának váratlan telefonhívása mégis arra kényszeríti, hogy elinduljon. Az abszurd humorral átitatott, horrorisztikus utazáson a legsötétebb félelmek a legnagyobb kalandokká válnak. Vajon célba ér Beau, vagy felemésztik lelkének sötét bugyrai?
Spioler: Célba ér Beau. Sőt, még annál messzebbi vizekre hajózik! Ahol az újjászületést szimbolizáló (?) barlangon történő áthaladást követően a SW III. rész – A Sith-ek bosszúja nagy parlamenti jelenete paródiájának is beillő díszletben érje el a végkifejlet. És vége.Az Ari Astner rendezőt bemutató általam olvasott biográfiák mindegyike kiemeli a „New York-i zsidó családba született” gyökereit, így a film erre a kultúrára tett utalásai nem okoznak meglepetést. Az is érződik, hogy a teljes Woody Allen életmű is többször lepergett a szemei előtt, miközben néhány Buñuel filmet is megnézhetett. Meglátásom szerint aktuális filmje előbbiekből a zsidó identitással átszőtt erős önreflexiót, míg a spanyol mester munkáiból a szürrealizmust próbálta átvenni; miközben a Rémségek kicsiny boltja és az Állj, vagy lő a mamám! egyes momentumait is felfedezni véltem, de lehet csak én próbáltam már kínomban ott is értelmet keresni, ahol igazából nincs is. Akik Astner újító szemléletéről beszélnek, lehet arra gondolnak, hogy míg Allen filmjeiben a főhősök többségében neurotikus, de hiperaktív, robbanékonyan sziporkázó karakterek, akik büszkén vállalják a szatírikusan kommentált zsidó létüket, addig Beau folyamatosan nárcisztikusan letargikus, és akad, hogy meg kell tagadnia zsidóságát. Buñuel szürrealizmusával összevetve – bár ez már önmagában nevetségesen hat nekem – pedig leginkább a cselekmények mozgatórugói terén tapasztalunk teljesen mást. Vegyük mondjuk a Burzsoázia diszkrét báját, ahol a film egy vacsora beteljesületlensége körül halad. Az Amitől félünkben Phoenix karaktere viszont folyamatosan úton van, tudhatóan milyen céllal, hogy a szürreális történések sokaságán keresztül, de végül eljusson Mordorba, ahol további „kafkai” fordulatok várnak rá. Csak ameddig Buñuel esetében a beteljesülést szakítják meg a szürreális események, addig Beau megpróbáltatások során jut el a beteljesülésig, de az útjának a viszontagságaira érdemes Woody Allent idézni: „Legszívesebben öngyilkos lennék, de annyi problémám van, hogy az sem oldaná meg mindet.”
Értem én, hogy a rendező egy tragikus, többszörösen terhelt fiú-anya kapcsolat aszimmetrikus nézőpontján keresztül görbe tükröt tart nekünk napjaink társadalmáról, a személyes gyengeségeinkről, de ahogy a „horrorisztikus”-nak mondott elemeket, és az erőszakot viszi bele a történetbe az nem szórakoztató, hanem többször egyenesen dilettáns. Csak egy példa: A padláson az a nagy barna, ami végez Jeeves-szel, AZ MI?!? Azon nevetni kellett volna?
Nem sorolom tovább, a rosszul kivitelezett fordulatok sokaságát, pedig lehetne. Idézem inkább megint Allent: „A filozófia ilyen nagy mennyiségben csak verbális maszturbáció.” Hozzá téve, hogy: „Nem tudsz megtanulni igazinak lenni. Az olyan lenne, mint megtanulni törpének lenni.”
Astner „szórakoztatónak” szánt görbe tükre sem nem szórakoztató, sem nem görbe, de még csak elénk sincs tartva tisztességesen. Egy egotrip a film, amely nézése közben a rendező egy okot nem tudott nekem megfogalmazni, hogy szeressem vagy legalább szimpatikusnak tartsam a munkája valamely momentumát.A depressziós alkotások gyakran érnek szörnyű véget, de az elviselhetetlen végkifejletek feldolgozásában gyakorta kapunk a rendezőktől a megmenekülés kegyelmét felvillantó lezárást, ami a tanulságok levonásában a kontraszt szerepét tudja betölteni. Itt a film végén leginkább csak a WTF hatás érvényesül, mert a néző a háromórás áldozatáért cserébe nem kap semmilyen értelmezhető kapaszkodót a rendezőtől.
Létezésünk, életünk a humanizmusba, a szabadságba és a halhatatlanságba vetett hitnek sajátos keveréke. Meglehet ez önámítás, de az Attól félünk film megnézése csak azt erősíti meg bennem, hogy a minket körbevevő depresszió úgy jön létre és akkor létezik, ha meg vagyunk győződve arról, hogy a jövőnk ugyan olyan lesz, vagy rosszabb, mint a jelenünk. A magam részéről rendületlenül hiszem, hogy bármi is történjék, a holnap reggele mindig olyan reményt hoz el, amely felülírja a ma keserűségét.
Amitől félek, hogy az Amitől félünk után csak még inkább velünk lesz az, amitől félünk.