Aki viszont hozzám hasonlóan tájékozatlan az AI termékenységével vetekedő írónő munkássága kapcsán, de szeretné pótolni a mulasztását, annak azt javaslom, az alábbi szavakból bármelyik kettő kombinációjával összeállítható címeket keresse a könyvesboltok polcain (nagyon sokat fog találni!): esküvő – gyönyörű – lángolás – megváltás – menedék – perzselő – pillanat – semmiség – sorscsapás – szerelem – tévedés – veszedelmes – viharos. Aki azt hiszi viccelek, ajánlom figyelmébe a film kapcsán újra – a filmes borítóval – megjelent Gyönyörű sorcsapás, a film alapjául szolgáló Veszedelmes sorscsapás, és csak úgy találomra a Gyönyörű tévedés című könyveit. Csak az ismertetők elolvasása után olyan érzésem támadt, mint a Marvel filmek hátterei kapcsán: mindegyik tökéletesen behelyettesíthető a másik alkotásba, függetlenül attól, hogy a nézőhöz legközelebbi layeren kik- és mit csinálnak éppen.

Mikor az Anna Todd regényein alapuló Miután-sorozat első vászonra vitt változatával szembesültem, már akkor biztossá vált bennem, hogy minden kapcsolódási lehetőséget elveszítettem a fiatalsággal, és a szerelembeesés csodálatos misztériumáról nem fogok tudni érdemi beszélgetést folytatni egy olyan fiatallal sem, aki rajongott Tessa és Hardin viszonyának filmre vitt ábrázolásán. A Miután- és a Gyönyörű-sorozat – igen, most még csak egy film, de sorozat lesz ez is, már utómunka fázisban van Abby és Travis esküvőt követő Mexikói nászutas „kalandjai" – azt mutatják meg, hogy a filmvásznon is egyre több az olcsó, egyszerűen és gyorsan kivitelezhető termék, a fast-fashion product, amelyekből az újabbak már a korábbiaknál is gyorsabban készülnek, és a minőségük is egyre kevésbé mérhető össze a tavalyi divathullámhoz igazodóval. Nem akarom eljátszani az ezen csodálkozót, mert látom, hogy szinte minden téren az ehhez hasonló analógia érvényesül. Csupán azt gondoltam, a szerelem van annyira fontos kérdés mindenki életében, hogy az ennyire olcsó, korábban sikeres sztorik, eredetiséget alig felmutatni tudó remixeként összekutyult változatok megmaradnak ott, ahol a helyük van: a ponyvaregények oldalain. A sikerrel kecsegtető befektetői szándék már itt is átvette az irányítást és a ponyvafilmek a TV-képernyők hétvégi délutáni sávjaiból átköltöznek a mozivásznakra. A látottak alapján biztosra veszem, hogy a Gyönyörű sorscsapás mozgókép létrejöttekor az alkotók felől a „művészet” vagy a „minőségi szórakoztatás”, mint minősítő jelzők, egyszer sem merültek fel. A „Sika, kasza, léc…” – mentalitás már annál inkább.

Ha visszatekintünk, mondjuk a HP-könyvek keletkezéséig, akkor azok esetében is elmondható, hogy korábban már ismert mesék elemeiből épültek újra, de a szereplők viszonyaiba és a környezetük kitalálásába érezhetően komoly kreatív energiákat fektetett J.K.Rowling, ami műveit magasan kiemelte a „ponyva”-kategóriából. A filmek is ennek megfelelő igényességgel születtek meg belőlük. Az Alkonyat-széria esetében már kevésbé volt erős a háttértörténet, de még ott is sikerült Stephenie Meyernek érdekesnek mondható módon hozzákevernie a misztikumot és a fantasy-motívumokat a kiválasztott sorsüldöztetése + Rómeó és Júlia történethez. A filmek, de leginkább a bennük látott CGI  már nem volt minden tekintetben kimunkált, de a „jóleszazúgy, csak nyomjuk” nem sütött a vászonról.

McGuire most filmre vitt regényében a Harcosok klubja és a Büszkeség és balítélet klasszikusok olyan elegyét látjuk, a Casino néhány elemével kiegészítve, ami kapcsán Chuck Palahniuk, Jane Austen és Nicholas Pileggi írók helyében mélységesen fel lehetnénk háborodva. Az idézett három filmet ismerve, és az alapjukat adó könyveket is  olvasva mondom, a Gyönyörű sorscsapás olyan módon értelmezte őket újra, mintha Enya – Orinoco Flow és Fatboy Slim – Ya Mama slágereit mixelte volna össze valaki a Sziget utolsó napján a sátorban térdelve, füles nélkül, közvetlenül az extra kedvezményes Sarki-fények fogyasztása után. Az ötletre még mondhatnánk is, hogy izgalmas/érdekes, de a végterméket látva kijelenthető: semmi sincs egymáshoz igazítva. Sem a fő, sem a mellékszereplők motivációit nem értjük, ki, mit és miért pont úgy tesz, ahogy. Ennyi irracionális döntéseket hozó ember, hogy tud egymás közelében maradni ennyi ideig? Miközben a történet annyit fordul újabb és újabb irányokba, hogy külön kihívás azt figyelni ki és miért ácsingózik éppen a másik intim testrészeire, amire „valójában egyáltalán valamilyenszinten” nem is kíváncsi. A casting alapján meg külön olyan érzésem van, mintha a producerek csak elkiabálták volna magukat a filmgyár udvarán, hogy ki ér rá éppen, és akik elsőnek feltették a kezüket, azok kerültek be a filmbe. A főszereplők, Virginia Gardner, mint Abby, és a szebb napokat is látott Dylan Sprouse, mint Travis még akár működhetnének is együtt jól, de kb. olyan hitelességgel hozzák a karakterüket, mint a Latin-Amerikai szappanoperák szereplői, akinek a jelenetek közben fülhallgatón súgják a forgatókönyvírók a szöveget.

A film rendezői székében az a Roger Kumble ült, aki most sem az Oscar-esélyes forgatókönyvet tette félre, ezért a munkáért. Első filmje a Kegyetlen játékok (1999) is hasonló világba kalauzolt el minket, de a Choderlos de Laclos örök klasszikusa, a Veszedelmes viszonyok parafrázisa még megtartotta az eredeti történet fordulatait, csak a környezetet és szereplőket alakította a korszak fiataljainak az ízlésére – mondhatjuk elfogadhatóan. Majd az Édes kis semmiség, a Csak barátok és a Drágán add a rétedet következett, hogy TV-s produkciókat jegyző évtized után, szigorúan a ponyva zsánernél maradva, a Szerelem első vendéglátásra és a Miután összecsaptunk rendezésével kerüljön vissza az „élvonalba” és kerüljön fel a neve erre a produktumra is.

Nyilván kellenek az „ilyen filmek”. Korábban még külön kábelcsatorna is létezett, amelyen csak a Gyönyörűséghez hasonló tartalmakat lehetett fogyasztani határtalanul, de onnan nem kerültek produkciók a nagyvászonra. Most már, a technológia olcsóbbá válásának is köszönhetően, igen.

A célközönség reakcióit előre lehet tudni és nyilván sokan fogják megnézni ezt a filmet is. Hogy a benne látottak miként hatnak majd a társas kapcsolataikra az már más kérdés. A ponyva zsánerben, könyv formában, az a vonzó, hogy a leírtakat elképzelve minden olvasóban egy saját világ születik meg. Amikor valakik filmen életre keltik ezeket a történeteket, ráadásul nem is a legmagasabb színvonalon, akkor menthetetlenül csalódás a vég. Aki olvasta az alapot, az azért fog csalódni, akik meg nem, a látottak alapján nem fogja érteni mások miért rajongtak a történetért. Egyes „poénokon” talán még nevetni is sikerül majd, de az egész film olyan, mintha Tik-Tok sztorikon tolnánk le történéseket. Bármikor abba lehet hagyni a nézését, majd folytatni. A hatás, bárhogy is nézzük, csak a körülbelül fog eljutni a nézőkhöz. Lehetne mondani, hogy ez a trend, és ma már ilyennek kell lennie egy tiniknek szóló szerelmi témájú filmnek, de ezt cáfolnám. A zsánerben születtek a közelmúltban is az egyszernézésnél érdemesebb alkotások, mint pl. a Lady Byrd, az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni, a Fejbenjáró bűn, a Barátság extrákkal, az Időről időre, Az élet habzsolva jó, a Mindenképpen talán vagy a Bajos csajok, hogy tovább ne soroljam.

Apukaként, ha majd a lányom esetleg a moziban nézi meg a filmet, arra a mondásra hívom fel a figyelmét, hogy az okos ember a mások hibájából tanul; kezelje a helyén a szerelemről szóló állításait. Amit én sorscsapásként látok az neki legyen tanulság.

Gyönyörű sorscsapás, romantikus dráma, április 13-tól a hazai mozik műsorán.