Az idei esemény kapcsán a legtöbbet nekem szegezett kérdés: „Milyen meglepetés volt?” A válaszként többnyire a „semmi különös”-t adtam, miközben a kérdések zöméből kiérződött, elsősorban nem a filmes vonatkozásokra, hanem a „csicskalángoshoz” hasonló „eseményre” vonatkoztak.

Lehet azon elmélkedni, hogy mennyire jó/szerencsés/hasznos, ha egy filmes díj, különösen egy ekkora figyelemmel kísért filmes díj, mint az Oscar, kiszámítható. A rövid válaszom: igen, jó! Hosszabban: igen, mert…

1. Akik az Oscar-díjat figyelemmel kísérik, azok többnyire az esemény állandó értékeinek a nagyrabecsülésével teszik ezt. Ahogy meg van adva az egésznek a módja! Az amerikaiak a show-business csinálásához, saját maguk ünnepléséhez nagyon értenek – ezt kár lenne vitatni –, és az Akadémia díjátadója különösen kiemelt presztízs rendezvény. A filmszakmai jelentőségén felül a 38. alkalom óta a ceremónia a divatvilág, a hiúság vásárának (vanity fair) olyan felvonulása is, amelyhez nincs másik fogható – még akkor is, ha az idén nem vörös volt a szőnyeg. Ahol rang és elismerés megjelenni, bevonulni, jelöltnek lenni, díjat átvenni. Az, hogy végül kinyeri a díjat a jelöltek közül számomra majdnem mindegy is. Aki ott van, azok közül bárki méltó rá. Ami az Oscaron történik az örökre beírja magát a filmvilág és a közélet nagykönyvébe, még úgy is, hogy akadnak sorok, amelyek idővel többé-kevésbé elhalványulnak, vagy teljesen megfakulnak, de a többségük időtállóságával nem érdemes vitatkozni. Az, hogy a néhai Fresh Prince otromba viselkedésével miként rombolta le a Szólásszabadság Országába vetett hitet tavaly, az egyszeri és személyes gyarlóság eredménye volt. A ceremónia jövőbeni történelmében újabb ehhez hasonló „meglepetés esemény” nem fog bekövetkezni, és ez az incidens Oscar patináján nem ejtett csorbát.

2. A borítékból felolvasásra kerülő nevek esetében meglepetésre ma már csak úgy lehetne számítani, ha valaki net-remete életmódra vált januárban és csak az Oscar-díj átadóra lép vissza a rendszerbe. Szakmai díjjak, említésre érdemes és önjelölt szervezetek sokasága jött és jön létre folyamatosan az Oscar-díjhoz pozícionálva magát, amelyek azon felül, hogy minősítik is a filmeket, alakításokat óhatatlanul befolyással bírnak a szavazatokra is; és – ahogy Andrea Riseborough jelölése is mutatja – a közösségi média is egyre komolyabb befolyást gyakorol jelöltekre és a végeredményre egyaránt, amit el kell fogadni.

A 95. ceremónia tovább erősítette az Oscar-díj státuszát, mint a világ legnagyobb szakmai konszenzuson alapuló filmes elismerése, amely tükrözi az Akadémia tagságkiszélesítésre tett törekvéseit is. Persze van még Cannes, Berlin, Torontó, Velence, EFA, Sundance, stb. amelyek fontos események, de nem mérhetőek össze Oscar jelentőségével. Miközben a streaming és a Box Office-adatok is tematizálnak egy másik irányt, de azt most nem hozom ide.

A show maga nem lett formabontóan új ezúttal sem, de pár apró változtatást láthattunk. Glenn Weiss és a Ricky Kirshner producerek a modern televíziózás csúcsteljesítményét vegyítették a klasszikus értékekkel, ami remek látványú műsort eredményezett. A Dolby nézőterét klasszikus módon értelmezték újra. LED technika mindenütt, amerre csak a szem ellátott. A zenekar új helyszínre, a színfalak mögé került, így maximális térkihasználással oldották meg a színpadot, ahol a kivetítéstechnika csúcs-produktumai és a színházi elementumok mixe remekül működött. A vizualitás lenyűgöző volt. Szerettem.

Korábban azt reméltem, és ahogy azt az előzetesből remélni lehetett, hogy filmes összeállítások fogják gazdagítani a showt, mint pl a SAG esetében is történt, de ez csak részben következett be. A látványos kezdést követően vélhetően a show hosszának a kordában tartása miatt nem terveztek több extra bejátszást, vagy ha voltak is, végül nem kerültek a szemünk elé – ahogy haladunk előre az időben egyre rövidültek a jelölteket bemutató bejátszók is.

Jimmy Kimmel visszatérésének csak örülni lehet. Laza volt, szórakoztató és a pofon köré felépített megszólalásai kellő alkalmat adtak egymás tiszteletének a hangsúlyozására is. A színpadra érkezése előtti pillanatokban megidézte Billy Crystalt, amint beleforgatta magát Maverick pilótafülkéjébe, majd a plafonról érkezett mint Whoopi Goldberg, aki az első még Kodak Theater nevű ceremónia alkalmával érkezett így a színpadra. Guillermo-ból és Matt Damonból szerettem volna többet, de be kellett érnünk ennyivel. Testőre a nemvörös szőnyeg mellett ismételten hozta a formáját, és az is vicces jelenet volt, amikor Kimmel jelezte, ha valaki WS tavalyi példáját merné követni, milyen „komoly arcokkal” fogja magát szembe találni a színpad felé menet. Matt Damonra viszont az idén nem jutott idő. Igaz volt egy pillanat, amikor az Elizabeth Banks mellett vicceskedő medve megjelent Kimmel mögött a nézőtéren azt hittem előbújik belőle Matt Damon, de sajnos nem így történt. Most vagy tényleg összevesztek egymással, vagy a Matt-poénokkal nem akartak élni az idén. Nekem a kettőjük kalandjainak az elmaradása miatt van némi hiányérzetem. De legalább volt együttérző szamár. :-)

Nagyra tartom az esemény konzervativizmusát, de önfeledten vidám, vicces pillanat szinte alig akadt az este folyamán. Julia Louis-Dreyfus ruhás poénja, valamint még a felvezetésben Hugh Grant beszélgetése Ashley Grahammal említhető, de ennél talán lehetett volna több harsányságot csempészni az eseménybe. Bár Grant a színpadon is hozta magát, amikor Andie MacDowell tökéletesen hidratált bőrét ünnepelve a saját ábrázatát egy herezacskóhoz hasonlította.

A kevésbé szerethető momentumok közé Lady Gaga előadását sorolom, aki nagyon mesterkéltnek látszott, amit az egyébként mesterien megkomponált arcközelieket mutató kameramozgások csak még jobban felerősítettek.

A díjak tekintetében csupán néhány nem várt eredményről lehet beszámolni. A Legjobb adaptált forgatókönyv Women Talking győzelme meglepett. A Nyugaton a helyzet változatlan sikerét tippeltem itt. A Legjobb fényképezés kategóriában is az Elvist mesterien megörökítő Mandy Walkert vártam befutónak, különösen azt követően, hogy az Amerikai Operatőrök Céhének a díját vehette át az Oscar előtt. Teljesen megérdemelten lehetett volna az első Oscar-díjas női operatőr. Kár, hogy az Elvis ezt a kategóriát sem tudta behúzni. Baz Luhrman filmjei olyanok az Akadémia szemében, mint Bagaméri fagylaltja – meg vannak átkozva. Az RRR „Naatu, naatu” sikere is meglepő, különösen annak tekintetében, hogy Rihanna, Lady Gaga és Diane Warren is ott volt a mezőnyben. Mennyire frusztráló lehet Ms.Warren számára, hogy a 14. (!) jelölését egy Bollywood dal miatt nem tudta díjra váltani. Bár még tavaly novemberben az életművéért tiszteletbeli Oscar-díjban részesült és ezt ezen az estén is kihangsúlyozták a közönség lelkes ovációjával kísérve.

Az RRR elismerését az indiai piac felé kacsintásnak is fel lehet fogni, a Legjobb rövid dokumentumfilm elismerését már kevésbé, mert az Elephant whisperers sikerével felesleges vitatkozni, de az minimum jelzés értékű, hogy két indiai film is Oscart kapott.

A Minden, mindenhol, mindenkor tarolásának a magam részéről nagyon örülök. Ismét egy olyan film nyert, amely nem akart nagyon nekigyürkőzve Oscart nyerni, hanem az alkotók egy merész és formabontó filmmel a közönségnek próbáltak újat mutatni, amit az Akadémia tagsága maximálisan meg is honorált. Jelzés értékű volt amikor a felvezető-showban a pop-corn árus fiú is ezt a filmet nevezte meg, mint az év kedvencét. A fiatalok körében annak ellenére tudott sikereket elérni a film, hogy a főszereplői korban felettük állnak. A kisember kudarcokkal teli élete is felérhet a szuperhősök multiverzumokban játszódó kalandjaihoz, miközben a saját békéjét és boldogságát keresi csupán. Úgy vélem, az MMM sikere fontos üzenet lehet, hogy a franchise-mozi világán kívül is van élet – még ha ezek hatásai egyértelműen érződnek is a MMM minden kockáján. Szomorú, és az álomgyár tovább mélyülő tanácstalanságát mutatja, hogy 2022 Top10 filmjei közül 9 (!) folyatás, vagy franchise film – az az egy kivétel pedig kínai alkotás, amely saját hazáján kívül alig került a közöség elé.

A nekigyürkőzve Oscart nyerek stratégia az idén csak Brendan Frasernek jött be az Elvis rajongók őszinte sajnálatára. Így viszont kijelenthető, hogy az összes színész elismerés egyfajta életműdíj is, hiszen olyan szereplők kapták, akik legalább 30 éves karriert tudhatnak magukénak, amelyek bőven tartalmaztak magasságokat és mélységeket. Az átlagéletkoruk 58 év, ami szintén beszédes adat. A köszönőbeszédeik megmutatták, hogy mennyire fontos és meghatározó értéke van egy Oscar-díjnak - bármennyire is vannak olyanok, akik ennek a jelentőségét relativizálni próbálják. Pont az ilyen megható köszönőbeszédekért nézzük ezeket az eseményeket.

Az másik „történelmi” pillanat Ruth E. Carter, gyakorlatilag címvédése volt, aki a Fekete Párduc 2. jelmezeinek megtervezéséért ismét Oscart kapott és így az első afro-amerikai nő lett, aki kétszeres Oscar-díjasnak mondhatja magát.

A Nyugaton a helyzet változatlan 4 díja, valamint a Navalny sikere azt is mutatja, hogy az aktuálpolitikai kérdések továbbra is hatnak a filmes ízlésünkre, de ennél több politikai üzenet nem hangzott el az eseményen, ami üdvözlendő. Az, hogy megint volt, aki indokolatlanul akart megjelenni az eseményen, azt követően, hogy már tavaly is elhárították, azzal nem lehet mit kezdeni. Az Akadémia továbbra is nagyon helyesen dönt úgy, hogy a politikai üzengetésnek nem biztosít teret. (Az ENSZ Biztonsági Tanácsának plenáris ülésén sem szoktak színészeket és filmeket méltatni.)

A 95. díjátadó egy korrektül levezényelt esemény volt, ahol mind a 23 kategória megkapta figyelmet és az idővel való spórolást a díjátadó sztárok külön bevonulásainak mérséklésével próbálták megoldani. A klasszikus értékek megőrzése mellett a modernitás megjelenése a közönség tetszését is kiérdemelhette, mert az amerikai nézők körében 12%-os növekedést realizált a közvetítés a tavalyihoz képest és a tetszési index is 0,2%-al emelkedett, mindezt úgy, hogy a Top Gun: Maverick és az Avatar: A víz útja is csak 1-1 Oscar díjat nyertek, tehát a nézettség növekedése nem feltétlenül ezen filmek sikereinek köszönhető.

Azt viszont külön cikinek, de így egymás közt kifejezetten bunkóságnak gondolom, hogy sem James Cameron, sem Tom Cruise nem tette tiszteletét az eseményen. Távolmaradásuk a szakmával szemben tiszteletlen, a rajongókkal szemben pedig egyenesen vállalhatatlan. Az a két alkotó, akik folyamatosan a filmszínházak, és az oda jegyeket váltó közönség fontosságáról szónokolnak, nem jelennek meg azon az eseményen, amely a világ filmrajongói számára az év legfontosabb eseménye, az a ciki kategória. Ezt a tiszteletlenséget nem lehet a filmjeik sikerével elütni. Ha a 91 éves John Williams és Steven Spielberg, sőt még Jerry Bruckheimer is, veszi a fáradságot, hogy együtt ünnepli a többi szakmabeli sikerét, akkor ez a Tom & James párostól is elvárható – lenne. Ciki, hogy ezt ők nem gondolják így. Mi fontosabb dolguk lehetett?

Ha a 96. Oscar is hasonló szellemben, de újabb bátor lépésekkel továbbra is a megújulás felé fog elmozdulni, akkor nem hiszem, hogy aggódnunk kell a jövőjéért. Most egy picit lecseng a díjátadó-láz, de amint közeleg az Emmy és újra beindul a szezon lesz miről találgatni. A 96. eseményen szerintem újra magyar jelöltekért drukkolhatunk. Már most nagyon várom!

A nyertesek listája itt.

All pictures: © 2022 Academy of Motion Picture Arts and Sciences