A tíz jelölt filmet elnézve megint csak vakargatnám a fejem, hogy vajon melyikre szavazzak. Na nem azért, mintha annyira remek alkotások lennének, és azt sugározná a többségük: „nézz meg újra!” Nem. Sajnos pont az ellenkezőjét teszik.
Szerintem.

Évek óta egyre nagyobb kihívást jelent megnézni az Oscar-jelölt filmeket. Nem technikai értelemben, mert szerencsére hol vagyunk már azoktól az időktől – bár én még emlékszem rájuk –, amikor a hazai mozik volt, hogy csak hónapokkal az Oscart követően tűzték a műsorukra az Oscar jelölt vagy nyertes filmeket. Az persze megint más kérdés, hogy napjainkban vajon mennyi kábelszolgáltató előfizetéssel kell rendelkezni ahhoz, hogy a filmeket valóban látni lehessen.
A kihívást sajnos maguk a filmek jelentik. A Zöld könyvig kell visszamenjek, hogy egy olyan Oscar-díjas filmet tudjak mondani, amelybe, ha véletlenül belefutok a TV-ben, akkor ne kapcsoljak el. De előtte évből A víz érintése is egy olyan film, amivel a világból ki lehet kergetni. Hamis, hatásvadász, katyvasz. Még a Holdfényt is szívesebben megnézem, mert hitelességét tekintve klasszisokkal A nomádok földje, és az Élősködők felett van. A Spotlight vagy a Birdman klasszisokkal magasabb osztályt képviselnek, hogy messzebbre, pl mint az Ütközések, ne menjek.
Az idei filmekről már írtam az Oscar jövőjét firtató gondolataim között, de most a díjátadó előtt pár órával úgy veszem végig a király kategóriák jelöltjeit, mintha az utcán összefutva vagy egy baráti beszélgetésben beszélnénk róluk.

Legjobb film
A Dűne kapcsán itt írtam egy hosszabbat, és továbbra is úgy gondolom azokhoz ideákhoz, amelyekért a Hwood-i filmeket szeretjük az idei mezőnyből ez áll a legközelebb. Grandiózus, saját világa van, minden apró részletéből – köszönhetően Sipos Zsuzsannék kiváló munkájának is – sugárzik a maximalizmus. Az egész film az első pillanatától kezdve egy sosem látott világba visz el, és a feszültséget és a kíváncsiságot folyamatosan ébren tartja a nézőjében, még úgyis, hogy tulajdonképpen csak egy pilot a nagy folyam előtt. A Ne nézz fel! egy remek műfaj-kísérlet, de mivel sem nem vígjáték, sem nem dráma önmaga állításait bagatellizálja el. A sztárok sokszor túláradó játéka elvonja a figyelmet az üzenetről. Azt figyeljük, miként mondják, és nem azt, amit. A Rémálmok sikátora úgy rossz, ahogy van, akár fekete-fehér, akár színes. GdT filmje kapcsán (is) megint csak azt tudom mondani: Azért, hogy valaki önmagának örömet okozzon, nem kell feltétlenül filmrendezőnek mennie.  A kutya karmai közt végig olyan, mint Benedict karaktere: az első pillanattól az utolsóig fullba nyomja – pedig tudjuk, hogy ez nem hoz sikert. Sem árnyalatok, sem a szereplők által egymásra gyakorolt hatások nem jelennek meg a történetben. Olyanok, mint egy család karantén alatt. Mindenki csinálja a saját dolgát függetlenül attól a többiek mit tesznek körülötte, és néha összefutnak a konyhában. Justice for Sam Elliot! Spoiler következik. Amikor Gordon az üres, négy lábon álló vaságy alá betolja a gyilkossága legfőbb bizonyítékát, valósággal feljajdultam a lezárás ostobaságán! Tényleg nem fogja azt, ott, senki megtalálni? És Phil „titkos”, mindenkitől elzárt fürdőző tavához, hogy tud „csak úgy”, „véletlenül” odasétálni Gordon? Ezeken az alapvető hibákon illett volna javítani.
A Licorice Pizzát nagyon vártam, de a csalódásom mértékét elsősorban nem ez indokolja. Már a Fantomszál esetében is azt éreztem, hogy PTA el akar veszni a részletekben és túl sok réteget pakol a néző és a saját valós gondolatai közé. Ennyire össze-vissza, következetlen, a valóságtól elrugaszkodott, holott pont a valóságot megidézni akaró filmet már nagyon rég láttam. Egy percre sem tudtam azonosulni egyik szereplőjével sem, pedig nagyon akartam. Frászt kapok attól, amikor valaki azt állítja a filmről, de hiszen tele van pop-kulturális utalásokkal! Hát persze, tele van! Erről akar szólni a film! De attól, hogy sok ilyen van benne, attól még rossz és egyáltalán nem koherens az utalások összessége! Az teljesen hihető, hogy egy húszéves törékeny lány – várom már a social media hordák acsarkodását, hogy micsoda megalázása a női nemnek Alana Haim melltartó nélküli szerepeltetése a filmben – úgy vezet le sötétben a hegyről, hátrafelé egy teherautót(!), hogy sem a fék, de még a kormány-rásegítő sem működik, mert kifogyott a gázolaj? Az Ég Szerelmére NEM! Egy hősnőt lehet másképp is heroizálni! Persze, a Dűne homokszörnyei sem léteznek, de arra a filmre ki van írva, hogy sci-fi, a LP-re meg nincs. És még sorolhatnám…
A Vezess helyettem gyilkosan vonatott és hosszú. Nem tudom eldönteni, hogy a japán tradíciók felszíne mögött létező társadalom kritikája, vagy az emberi kapcsolatok kiismerhetetlensége, az elfogadás sajátos keleti szemléletű példa beszéde, vagy egy Csehov regény reklámja akar lenni.
Magam is tapasztalom, hogy a kábelszolgáltatók miatt az elnyújtott filmidőt is olyannak érezzük, mintha sorozatot darálnánk, de én úgy szeretek egy filmet megnézni, akár otthon, akár a moziban, hogy közben egyszer se érezzek késztetést a telefonomhoz nyúlni. Ha ez bekövetkezik, akkor már régen rossz a filmnek. A Vezess helyettem alatt, holott ezt is moziban néztem, többet merült a telefonom, mintha csak a zsebemben lett volna…
Spielberg West Side Storyját itt tárgyaltam részletesen. Egyszerűen többet vártam a filmtől.
A Belfast nálam továbbra is Branagh saját Amarcordja marad, de nem tudja eldönteni, a gyermeki, vagy a felnőtt nézőpontot képviselje végig a film alatt. A sztorinak legalább van lelke, érzem, hogy mit és miért akar elmesélni.
Kellemes meglepetés volt a Richard király. Ez is egy olyan film lesz, amit motivációs trénigek alkalmával lelkesen fognak ajánlani majd, meg akkor is amikor a szülő-gyermek abuzáció szintjeinek a felismeréséről kell példabeszédet tartani. Ettől még azt a végső tanulságot nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy áldozatok nélkül nem lehet a sikert elérni.
A CODA nem újdonság nekem, lévén A Bélier család remake-je, de ügyesen megcsinálták belőle a saját változatukat. Örülnék, ha ez a film kapná a szobrot. Lelke van, és úgy mesél el egy történetet, hogy a világ minden részén pont ugyanazt fogják róla gondolni. Nem erőltet a nézőjére fals ideológiákat. Az egyén döntési szabadságának a fontosságáról és ennek a környezete felőli elfogadásáról beszél. Lehet, a többi film is ilyesmiről akar, de ennyire tisztán és szépen egyik sem tudja megtenni! Nem mellesleg, ha jövőre belefutok a TV-ben biztos, megint végig nézem!

Legjobb női alakítás
Olivia Colman kezd belecsúszni az egysíkú szerepekbe. Nagyon kedvelem őt, de ez az alakítása nálam a futottak még kategória. Nicole egyre szélesedő „küzdelme” a botox-szal a mimikájáért, remekül tetten érhető Sorkin rendezése közben is, de nekem saját maga paródiája az alakítása. Kristen jelölése már önmagában siker. Sem a játékát, sem a filmet nem kedveltem, de tény, hogy egy ígéretes színésznővel van dolgunk. Nem volt véletlen a Pánikszobára történt kiválasztása anno. Penélope és Jessica között döntenék. Mind a ketten elképesztő energiákkal vannak a szerepeikben. Két olyan alakítás az övék, amelyekre évek múlva is emlékezni fogunk és a filmjeiket emelik ezáltal magasabb szintre! Jessica a filmvégén, vagy az alábbi képen indulhatna a Liptai Klaudia hasonmás versenyen! :-) 

Legjobb férfi alakítás
Andrew Garfield nyújtja a legkomplexebb alakítást, de a rendezés hiányosságai – sosem voltam egy Miranda-fan, még úgy sem, hogy ezen az estén EGOT lehet – nem hagynak elég teret számára. Lehet, hogy ma mégis neki kedvez a szerencse, de ha mégsem, akkor lesz még tőle olyan alakítás, ami egyértelmű esélyessé teszi majd a jövőben. Denzel, és Javier olyanok, mint általában. Sem nem jobbak, sem nem rosszabbak. Benedict egysíkú. Azért, mert a mufurc bunkóból néha kitör az üvöltöző bunkó nem gondolnám jogosnak a szobrot. Majd legközelebb. Will Smith engem meglepett, pozitív értelemben. Az első pillanattól mindent elhittem neki. Őt láttam, de mégis a karaktert és nem az egykori rapert, amint színészkedik. Az Ali és A boldogság nyomában manírjait sikerült elhagynia. Nálam ő kapná a szobrot.

Legjobb női mellékszereplő
Ariana DeBose, egyértelműen. Ő volt az egyetlen emlékezetes momentum, aki miatt a WSS-t érdemes volt végig nézni. Aunjanue Ellis szintén kellemes meglepetés volt, nálam ő a második a sorban. Biztosra veszem, hogy találkozunk még a nevével a jelöltek között.

Legjobb férfi mellékszereplő
Troy Kotsur hozta az Oscar mezőny legemlékezetesebb alakítását. Ő az idei Hans Landa ezredes! :-) Erőlködésektől mentes, félelmetes, megengedő, energikus, zseniális. És mindezt szavak nélkül. Bocsánat uraim, de mindenki más esélytelen nálam.

Legjobb rendezés
Ryusuke Jamaguchi örülhet a jelölésének. Egy ennyire vontatott filmmel ilyen közel kerülni Oscarhoz önmagában siker. PTA filmje sem jól megírva, sem jól megrendezve nem volt igazán. A LP nekem laza skeccsek összessége. A Három óriásplakát jut róla eszembe, ahol a sztori lendülete az alakítások jeleneteken belüli teljességének eset áldozatául. Szinte minden elemében csalódás a filmje. Stevent nem az ilyen a rendezéseiért szeretjük. Egy Spielberg film legyen merész, emócionális, grandiózus és verekedjenek érte az emberek a pénztáraknál. A WSS ezeknek csak mértékkel felel meg. A Belfast fent említett határozatlanságai ellenére is én Branagh-nak adnám a szobrot, mert egy olyan személyes történetet mesélt el, amely tanulságaiból minden néző gazdagodhat. A Halál a Nílusont és a Belfast összevetve, mintha nem is ugyanaz az ember rendezte volna a két filmet. A szobrot ettől függetlenül – számomra érhetetlenül - Jane Campion fogja kapni. Olyan idők járnak most az álomgyárban, hogy hangosan kell ünnepelni egy rendezőnőt, aki két Oscar-t is magáénak mondhat. Nem baj, ha a filmje nem minden szempontból tökéletes, ha a hangzatos siker, és a kommentfelhők tematizáló acsarkodása ezzel csillapítható, akkor adjuk oda neki. A felvezető eseményeket végig nézve Campion mindenhol megjelent, az ügynökei nem bíztak semmit sem a véletlenre.

Legjobb eredeti forgatókönyv
King Richard

Legjobb adaptált forgatókönyv
CODA

Legjobb operatőr
Greg Fraser – Dűne

Legjobb vágás
Hank Corwin – Ne nézz fel!

Legjobb látvány
Sipos Zsuzsanna, Patrice Vermette – Dűne