„Ne koptasd a nadrágod az irodai foteledben Evans – adta ki az utasítást Bluhdorn. – Csinálj olyan filmeket, amilyeneket látni akar a közönség. Semmi felesleges túlgondolt művészkedés, amit nem értenek az emberek. Könnyeket, mosolyt és csinos lányokat akarok. Olyan filmeket, amikre Kansas Cityben is megveszik a jegyeket!”

Evans meghálálta bizalmat és elképesztő dinamizmussal vetette bele magát a feladatba. Egy pillanat alatt Hollywood-i nagymenő lett és nagyon élvezte. (Például Henry Kissinger, az USA legendás külügyminisztere volt a teniszpartnere. Egyszer megkérdezték Evanst, milyen érzés híres emberekkel barátkozni. „Nem tudom. Ha erre kíváncsi, őket kérdezze, mert ők barátkoznak velem!” – válaszolta.) Kíváncsi vagyok Barry Levinson filmje miként mutatja be a felemelkedését.

Noha jó kezekben tudta a filmes részleget Bluhdorn nem csak a költségvetések jóváhagyására és a pénzügyi eredmények teljesülésének szorgalmazására szorítkozott. Hogy mindenki tudja ki a főnök, az általa fontosnak ítélt filmeknél következetesen, néha tolakodóan, vett részt az előkészítésben, sőt a forgatáson is. Ahogy A keresztapa esetében, találkozott Coppolával és Ruddyval mielőtt jóváhagyta őket a projektbe, és mérlegelte a főszereplőket is. Mint korábban írtam, miközben szubjektíven beavatkozott a főbb produkciós döntésekbe, végül elegendő teret és lehetőséget biztosított Evans és Ruddy számára a kreatív döntések meghozatalához – lehetett vele „beszélni” –, nem telepedett rá a produkciókra és lehetővé tette a produkciók tehetségeinek, például Coppolának és a szereplőknek az önálló munkát. A hibákat keményen büntette, de a sikereknél elképesztően gáláns tudott lenni.

Voltak emlékezetesen jó döntései, mint Franco Zeffirelli Romeo és Juliája, vagy a Matthau-Lemmon féle Furcsa pár, amik komoly sikereket hoztak. De néha rosszul mérte fel a lehetőségeket. A 22-es csapdája forgatása előtt azt mondta Mike Nicholsnak, utalva költségvetés miatt aggódó beosztottjaira: „Ne hallgasson ezekre a seggfejekre, csinálja meg nekem ezt a filmet, úgy ahogy maga szeretné.” Ez a mondat aztán igen csak jól jött Nicholsnak, amikor bevételek elmaradása miatt kellett magyarázkodnia.

A csinos színésznők felfedezésével is rendszeresen próbálkozott, de nem volt mindig sikeres. Emlékezetes egy 1967-es party, ahol Joan Collins – még a jóval a Dinasztia előtt – egy 75.000$ szerződést kapott egy szalvétára írva Bluhdorntól, de igazán maradandót nem sikerült alkotnia a Paramount berkein belül. De az is legendás, amikor egy Európai „kirándulása” alkalmával 23 film jogával tért vissza az USA-ba, amiket fél éven belül akart bemutatni. Munkatársai, Evans vezetésével, sikeresen tudták „kezelni” főnökük hasonló, néha túlzottan is nagyvonalú üzleti elképzeléseit.

Eközben a G&W tovább gyarapodott. Bluhdorn még a Time címlapjára is felkerült, több feltörekvő „pénzgyáros” társaságában, mint „40 év alatti milliárdosok”, miközben nem csak a filmekkel igyekezett megédesíteni az emberek életét, hanem a cukorral is. Az USA meghatározó cukorimportőrévé vált és komoly érdekeltségeket szerzett Dominikán, ahova szinte hazajárt.

Az Amerikai Rendvédelmi szervek már akkoriban is gyanakodva figyelték azokat az üzletembereket, akik a Közép-Amerika-i térségből porózus anyagokat importálnak elképesztő tételben, így Bluhdornt is csendben elkezdték megfigyelni. A figyelmük tovább erősödött, amikor Bluhdorn üzleti kapcsolatba lépett Michele Sindona szicíliai bankárral, akit az Olasz-Amerikai Civiljogi szervezet pénzügyi irányítójának tartottak.