Nyad
Egy felemelő film arról, hogy 60+ évesen is érdemes küzdeni az álmokért
A sportfilmek jellemzően egy adott sportoló egy adott eseményre történő felkészülését és sikerét és/vagy elbukását szokták megörökíteni – többnyire. Azt, hogy valaki ötször vág neki élete célkitűzésének azt ritkán látjuk filmen elmesélve.
Diana Nyad (ejtsd: ni(j)ad) neve az Egyesült Államokban fogalom. Szinonimája a kitartásnak, az eltökéltségnek, és ennek következtében motivációs tréningek, előadások ünnepelt sztárja is. Az 1949-ben született újságírónő először 1975-ben hívta fel magára a szélesebb közvélemény figyelmét, amikor rekordidő alatt úszta körbe Manhattan szigetét, a 28 km-es távot 7 óra 57 perc alatt teljesítve. Az ezt követő úszása 1978-ban Kubából indulva Key Westbe tartott, volna, amely 180 km nyílt vízi úszást jelent a Mexikói-öböl legtöbb áramlással nehezített részén. Azért csak volna, mert a távot elsőre nem tudta teljesíteni. Nem is próbálkozott vele 2011-ig, amikoris 60 évesen úgy döntött, addig nem lehet nyugodt, ameddig ismét meg nem próbálja. Újra edzésbe állt és 2011-ben két próbálkozása is volt, majd 2012-ben is fel kellett adnia, míg 2013-ban sikeresen elérte az USA partját 53 óra úszást követően. Mindezt 64 évesen! A Nyad az utolsó öt próbálkozás történetét meséli el.
A Nyad is egy sportoló heroikus küzdelmét tárja elénk, amely számos vaskos tanulsággal szolgál az élet fontos dolgaihoz, de közel sem olyan katartikus, mint a Free Solo. A hegymászó sziklával való küzdelmét bemutató filmben külön csodálatra méltó faktor volt a szédítő operatőri látásmód, amely extra epikus hatást adott hozzá az ott megmutatott történethez. Egy óceánban úszó magányos nő esetében nyilván sokkal kevesebb a látványos operatőri megoldás – bár remek felvételeket így is kapunk –, de a film nem emiatt sikerült gyengébbre. Az ok, hogy Chai Vásárhelyi-Chin kettős a dokumentumfilm és a zsáner film határán billeg. Az alkotók maximális tisztelete és érzelmi kötődése a karakterekhez és a témához érződik a film minden pillanatán, de emiatt a túlzott nagyrabecsülés miatt gyakran didaktikussá és önismétlővé válik a történetmesélésük. (Amikor a címszereplő egyben producere és forgatókönyvírója is a filmnek, akkor nyilván behatároltabb a rendezői mozgástér.) A Nyad többször is olyan hatást kelt, mint egy fikciós elemekkel dúsított dokumentumfilm, ahol a fikciós elemek hosszabbra nyúltak, mint az általában történni szokott. Ami miatt mégis szívesen nézzük ezeket a hosszabbra nyúlt részeket annak oka a két kiváló főszereplő, Annette Bening, Nyad, és a barátnő, edző Bonnie Stoll karakterét megformáló Jodie Foster alakítása. Bening, aki 65 évesen vállalkozott a szerepre, elképesztő alakítást nyújt – sportszakmai szempontból kétségtelenül. Gyönyörűen úszik és Diana felkészülését mutató részek alkalmával látható teljesítménye kapcsán is jár a maximális elismerés. Jodie Fosternek az edző/barátnő szerep jutott, de a két színész számára igazi örömjáték a film. A viszonyukból érződik, hogy a rendezőpáros számára a történetben Diana és Bonnie emocionális viszonya, valamint annak a pszichológiája is fontos volt, hogy mi hajtja ezeket az embereket a teljesítőképességük határainak feszegetésére. De érzésem szerint nem tudták eldönteni, hogy az emberi kapcsolatok vagy a sportoló-edző viszony felől közelítsenek a két nő karakteréhez. Nyad a legyőzhetetlen, félelmet nem ismerő, míg Bonnie a humánus ellenpont, aki a főhős céltudatosságából fakadó konfrontációit is kezeli. Teszi mindezt edző és managerként, valamint részben érzelmi okokból, lévén rövid ideig jártak is, de amikor mi látjuk őket már "csak" a legjobb barátok. A két színész, és a film legjobb pillanatai, amikor barátként, lelkitársként, edző és sportólja viszonyban beszélgetnek, konfrontálódnak, küzdenek a sikerét. Minden egyes nekiveselkedés külön ívet kap és ezáltal a kapcsolatuk és a környezetükkel kialakult viszonyaik is érthetően és dinamikusan haladnak a felemelő végkifejlet felé. Ami az összhangot zavarja, azok a filmszerűség okán beillesztett Diana visszaemlékezések, amelyek az ifjú úszó növendék családi körülményeire és az edzőjével kialakult abuzív viszonyra utalnak vissza. A próbálkozások száma, Nyad korábbi úszásainak eredeti felvételei, valamint a mégkorábbra visszanyúló emlékképek jelenetei viszont túl töredezetté teszik a filmet. Bening és Foster vannak annyira kivételes színészek, hogy a történetben rejlő erőt az idősíkok felesleges megidézése nélkül is tudták volna érzékeltetni egy pontosabban megírt forgatókönyv alapján.
Külön említést érdemel a casting és a smink. A szereplőgárdában kellemes meglepetés volt Rhys Ifans – Spike, a Sztárom a páromból – a minden tengeri áramlatot ismerő navigátor John Bartlett szerepében, aki remekül hozza az együttérezni is tudó zsémbes tengerjárót.
Bening sminkje nálam minimum Oscar-jelölést érdemlő! Ahogy a tengerben eltöltött idő következtében a sós viztől eltorzult arcát, a medúzacsípéseket és az egyéb megpróbáltatások viszontagságait megjelenítették az arcán és a testén, az igazi mestermunka.
A Nyad összességében egy klasszikus, felemelő végkifejletet adó sportfilm, amely történetével nem sok meglepetést tartogat a nézői számára, de egy hűvös téli estén képes a sós Karib-tenger illatát megidézni, miközben néhány könnycseppet is előcsalhat a szentimentalizmusával. Annette Bening ismét bebízonyította mennyire remek színésznő, míg Jodie Fostert nézve többször is olyan érzésem támadt, mintha a hosszúhajú, napbarnított Michael J.Fox bújt volna a karakterbe. A főszereplők alakításai révén több kolléga is Oscar esélyeket emleget, amit én magam nem érzek reálisnak, leginkább a forgatókönyv okán, de a smink minimum jelölését abszolút helyénvalónak érzem.
„A szellem nagyobb, mint a test. A test szánalmas ahhoz képest, ami bennünk van.” – állítja Diana Nyad és ez a kijelentése igaz a filmre is, amely egy felemelő történet, kár, hogy nem a legmegfelelőbb formában elmesélve.
A film elérhető a Netflix kínálatában.
