Képszólamban
Nádas Alexandra és Incze Mózes kortárs festőművészek Debreceni kiállításának megnyitására kaptam felkérést.
Ilyen előzményeket követően hívott fel egy este, hogy a művészettörténész felesége, Árvai-Józsa Kitty két kortárs festőművész kiállítása szervezésében közreműködik a Debreceni Bényi Galériával közösen és azon tanakodnak kit kérjenek fel a megnyitására, mert egy picit formabontóbbat szeretnének, mint a megszokott. Először meglepett a felvetésük, de hamar rábeszélt – nem is tudja mennyire hálás vagyok neki(k) ezért.
Nádas Alexandra és Incze Mózes személyében két fantasztikus művészt ismertem meg, akik műveinek a világába elmerülni, megismerni a gondolkodásukat, nagyon nagy élmény volt.
Izgatottan készültem a megnyitóra. Ilyen szerepben nagyon régen nem voltam – Dobos Tomi Magyar legendák fotókiállításait a Filmszemlén; meg Istvánffy Zoltán barátom révén egy Filmplakát kiállítást, amikor az egyik telefonszolgáltató „főmarketingese” volt.
Megtisztelő, hogy az elhangzást követően a művészek, a galéria, de még a közönség soraiból is többen arra kértek adjam közre a szöveget.
Köszönöm.
Legyen!
Íme.
Motto: Egy jó film elmondja az igazat a főhőséről; egy rossz pedig ugyanazt a rendezőjéről!
Képszólamban – Kétszólamban
Nádas Alexandra és Incze Mózes kortárs festőművészek Debreceni kiállítása elé.
Az úgy volt, hogy…
Stúdió. Kamera. Mikrofon. Filmek. "Mégegyutolsókérdés.” Balaton.
Aztán váratlan, meglepő telefon.
Szevasz. Lenne egy. – De, hát én inkább film, hisz tudod.
Nem lesz gond. Vállalod? – Persze, hogy vállalom.
Izgatott keresés. Lelkes csodálkozás. „Mit mondok majd először is?”
Az internet úgyis elárul bennünket – jövendölt Mózes.
A szememnek inkább hinnék, ha feltárulhat mind a két műterem.
Azon nem múlik, ha rajtad sem.
Irány Isaszeg, majd a néhai Borjú-tér sarkán a Német utca.
Két külön világ. Két külön illat. Két külön ember.
Együtt jártunk a főiskolára… Én grafikára, ő festészetre. A férjem osztályába járt.
Aztán az Élesdi művésztelepen lakva, jobban is – mondja a nő; aki anya.
Évfolyamtársak voltunk a főiskolán, aztán nagyon sokszor találkoztunk. Kiállításunk is volt már közös is, meg gyűjteményes is – emlékszik vissza a férfi; aki apa.
Előbbi fa. Utóbbi szövet. A kettő együtt, ha összeáll: vászon.
Nézem őket. Izgalmas formák, idők, dimenziók. És ami nekem (a legjobban) azok az üres terek.
Mintha nem lenne kész.
Pedig.
A szünet is zene. Ahogy a fekete leblende katartikus ereje…
Az indulás? - kérdezem.
Hogy is volt ez, jó ég… – kezdi Mózes – Elég hamar kiderült. Van egy mániám, hogy festek… Gondolatokkal teli a világ, aminek lehet képi megfelelője.
Folyamatosan rajzoltam – mondja Alexandra. – Egy pipázó, keresztbe tett lábú nyúl szalad ki. Apukám ekkor döntött úgy.
Végig jártam Budapest szinte összes rajzszakkörét. A sok technikát máig használom.
Milyen az alap?
A vászon nem mindig fehér, de én szeretem megfeszíteni.
Fára dolgozom. Nem annyira expresszív, mint a vászon – ez így szép, mint kifejezés, de nem igaz. Nehezebben mozdítható, fajsúlyosabb. Vastagabb felület az alap, ami bírja a csiszolást, gyötrést. Ez igaz.
Lehetett volna más is? – kérdezném, de más érkezik.
A fa miatt gyakran említik: kézműves. Útálom a kifejezést – elkopott.
A kivitelezés fontossága nem egy geg; manír. A mívesítés nem lehet slendrián. Az utókornak kell tisztelegni vele.
Megtapasztalás, tapintás. Létezik-e vagy sem? – mondja a szólamtárs. – Megértett szerkezet. Ábrázolás. Ritmus. De a vásznon van, hogy megbicsaklik a konkrét értelmezés. A területi ábrázolásban nem a logika, hanem a tudati rétegek dominálnak.
Mi az ihlet? – vagyok kíváncsi már hangosan.
Folyamatos szívhang – mondja az anya. – Mag. Csomag. Amely termel, komposztál.
Konkrét utazások is.
Van, akit visz a trendiség, de én lassan marok bele a fába.
A késztetés állandó, van bennem egy túlzizegés – az ősöktől jön.
A megvalósítás éhsége (?), mint a kilökött hinta. Visszaütése, az asszociációs játék része – mondja az apa. – Az előző képről mindig lemarad valami. Lássuk hát, mit szül a legújabb késztetés.
Minden gondolattal nem lehet megbirkózni, el kell fogadni, hogy lemarad a listáról.
Bár, mindig van visszakéreckedő tapasztalat, amivel kezdeni kell valamit.
Alig van piros – firtatom.
Föld színek. Reneszánsz. Korai ikon technika. Tojástempera alap, ami már szintetikus. Időrétegződés. Antik hatás. Lassulásra utalás – ahol minden felület számít. A csiszolt is.
Megérkezés a múltpból a jelenbe.
Pedig volt olyan, hogy „Mózespiros”, amolyan kadmiumvörös. Ösztöndíjak közötti hiányban előkerült, és akkor egy kicsit meg is maradt.
Kapukat nyittok meg egy új világra – mondom én.
A körök, átjáróság. De nincs átjárási irány – mutat egy vászon felé.
Minden lehet, szakrális. Valós. Virtuális. Rekombináció.
A terek: a gondolathoz tartozó kifutási felületek.
A fa megengedi a térbeli hatást. A laza felületbe helyezett kompozíció, a lebegés.
Lehet fordított perspektíva. Más irányba indulás.
Oda mi az, mi magunkkal vihető? A kert, a női erő!
Hordozható Alizum! – ezt a noteszomban kétszer is aláhúztam.
Egy film sosincs kész, csak a határidő érkezik el – vetem fel.
Van, amikor a mű az adott vásznon folytathatatlan. Minden további akció, már csak rombolás.
Az elégedetlenségi viszony sajátos állapot. Lehet rövid, hosszú, örökre szóló.
A visszatekintés van, hogy meglepődést, de van, hogy rácsodálkozást és gondolati folytatást hoz.
Nehéz befejezni. A kész kép a fán hirtelen újra ébred. De van, ami már örökre úgy marad, pedig az akarat vinné még. A megválni tudás képessége.
A kép viszi tovább a párbeszédet; a megragadott gondolaton keresztül kommunikál.
A sorozatok egymásba csúsznak. Organikusan fejlődnek.
Van, hogy érdemes visszafordulni, kísérletezni. És van, hogy minden túl tömény.
Az üres a kép része, és a térben való kimozdulás is. Tárgyszerű varázs.
A tér, a levegő. Anélkül befullad.
Mi az, ami kikapcsol? – terelem másfelé.
A szépirodalom már untat, de mi van a quantum fizika szélén? – túr bele szakállába. – Jönnek az energiák, miközben fogy az anyag. A vásznon minden probléma sokkal kisebb. Itt például kapott a világ egy digitális tojást, ha akar, keljen ki belőle – mutat az (Újra)Kezdet-re.
Három éve, a gyermek – olvad el –, de ha van idő, akkor a kortárs irodalom az, ami inkább. Ottlik, Pilinszky szinte állandó.
Hiányzik a verselés is, de ahhoz más állapot kell, ami most nincs közel.
Ami elkészül, azt minek mondod?
Munkáim. Ezt – fogalmaz Alexandra. – Otthon így mondjuk egymáséit is.
Furcsa(?), de az meg nagyképűen hangzik, ha azt mondanám: alkotás.
Nehéz meghúzni a határt, hogy képek, vagy belső képek - állítja Mózes. – Ha be kell állítani a sorba akkor az aktuális énem képe. Nem önmagamról, önmagamnak, hanem mint ember próbálok közeledni.
Tükröződés. Az asszociációs lánc újabb szeme.
Hogy kap nevet? – megyek tovább ezen.
A cím, az előzmény sűrítménye.
Megkülönbözteti egymástól a tárgyakat. Árnyalatok.
Van benne költőiség – itt megmaradt.
Klasszikus utalások. Időutazások. Motívumok – próbálok újabb kérdést fogalmazni.
A régi festményeken az angyal. Kezében Isteni üzenet. Ma ez már LAN-kábel, USB, jack, DVI, VGA. Historiánus várakozás; gépi közegbe vitt megközelítés.
Előre hátra alakuló világ, ami majd adott ponton visszaolvad.
A fára vitt arcok részletek. Reneszánsz portrékból.
Korábban szemek nélkül, majd egy idő után megérkezett a tekintet is.
Egyikben ott van nagymama.
A várandós nőé: gyermeki tulajdon!
Gondolati térképek – mondja tovább Mózes. – Valami ilyesmiből jött a majmosdi.
Az emberi ösztönt próbáljuk kordában tartani, de meg is fejteni. Amit nem lehet.
Csak próbálni.
Az érzelmi és a vizuális tartalom együtt létezik – fejti tovább Alexandra. – Ha külső kényszer vezet, akkor elromlik.
Amit közöl, ahhoz kell a szembenálló intellektus, érzelem. A belemagyarázás, ami nem.
Pályakezdő önmagadnak mit üzennél vissza? – szólom.
Legyek pofátlanabb – mondja férfiasan. – Ültem a kvalitásokon a mélyebb valamit keresve. Nem kellett volna. Engedni kell az ösztönt-követő kaotikus energiáknak.
Minden lehetőséget használjak ki – ad sommásan anyai jótanácsot.
Mit vársz egy kiállítástól?
Visszajelzést. Az ritkán van. Anyaság óta az időhöz viszony változott.
A kimaradt, felérlelt sok dolgot.
Képi ötletek, most jönnek elő. Jó lenne tudni: milyenek?
Elgüzülök. Kirakom. Megnézik. Megveszik. De pontosan miért?
Biztosított megélési terep. Vásznakra vitt gondolati térképem, mindenki saját lépéshosszával. Közös tapasztalatok, amit együtt.
Visszajelzés? Nem sziget üzemmódban létezem. Hátba veregetésből már jólvagyok. Az enyémtől teljesen eltérő megítélés, elgondolkoztat. Fogalmilag.
De ettől még, megyek tovább.
Rendben, menjünk!
Mózes oldalán: Párhuzamos álmok, majd Lassú áradás után vár minket az Elöntött kert. A Tájedény. Fényadag. Az ígéret földje. Majd a Bizonyosság.
Alexa oldalán: A Reneszánsz asztala mellett Profán madonnák, Úszó reneszánszok, kis és nagy Hordozható kertek, és a Hordozható Azilum.
A mesélő meg a végszót keresi:
A művészet nem más, mint a találékonyak menedéke az élet unalma elől.
Ez legyen?
Vagy.
A művészet nem tudomány, ahol csak egy igazság van; a művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az ember, s ahány a kor, mely az embert megszülte.
Legyen ez! A mi művészeink. A mi korunk. Nekünk születtek, hogy adjanak.
Fogadjuk be, hát, és vigyük magunkkal!
Debrecen, 2022. december 1.
A kiállítás ingyenesen látogatható a Debreceni Kölcsey Központ, Bényei Galériában az év végéig.
