Ez most személyesebb lesz a szokásosnál.

És múltba révedéssel kezdődik.

Kovács Ákossal még a Roland V-Drum megjelenésekor találkoztam először – nem írom le, melyik évben :-). Kezdő újságíró és hangszerkereskedő- demonstrátorként az elektronikus zene műfajában kimagaslót alkotó előadó kíváncsiságát igyekeztem kielégíteni a forradalmi hangszerre vonatkozóan, de valójában két dobos kezdett el beszélgetni, akik azonnal felismerték, a hangszeren túl is sok olyan témakör van, amely kapcsolódási pontot jelent köztük. Amikor évekkel később a Max magazin általam szerkesztett zenei tematikájú számában nagyinterjút kértem tőle, már barátként beszélgettünk. A néhai Arany Zsiráfon akkor kapott először két díjat. Az IKON lett Az év rockalbuma, a címadó dalra készült kisfilm Az év videóklipje, amit szintén ő írt és rendezett. Mivel tudtam, hogy tizenéves kora óta álma a filmrendezés, a díj kapcsán a színpadi előadót esetleg háttérbe szorító erősödő filmes ambíciókra vonatkozó kérdésemre az interjúban még kitérő választ adott, de mind a ketten tudtuk: egyszer elérkezik AZ A pillanat. Azóta a Felemel, A fénybe nézz, Igazán, Alig hitted, Szeress így, Előkelő idegen klipjei – és még sorolhatnám – valamint koncertfilmjei és DVD korongjai sajátos vizualitása egyértelműen jelzik, folyamatosan készült, készül ARRA A bizonyos pillanatra, amely felé ismét egy jelentős lépést tett.

Amikor mozimagazin-szerkesztő lettem, még többször beszélgettünk, és a segítségére is számíthattam, amikor filmes díjátadót szerveztünk, de voltam műsorának vendége az MTV hazai indulásakor – és még hosszasan sorolhatnánk „kalandjainkat”. (Azt, hogy a Magunk maradtunk ezen a hétvégén a Cinema City vásznain a nézők elé kerül, és ebben nekem milyen tevékeny részem volt, nem tudom miként írjam körül, így inkább meg se próbálom. :-) ) Így mindezek tekintetében azt kell mondani, hogy az alkotó és az ítész közötti szükséges távolságnál lényegesen „közelebbről” látom a Magunk maradtunk kisfilmet, mint az általánosságban elvárható (lenne).

A hazai zenei színtéren alig pár előadót tudok mondani, akik azt nyújtják a közönségnek, amit a külföldi (nagybetűs) ELŐADÓK, SZTÁROK. Amikor a produkció olyan elvek mentén szerveződik és kerül közönség elé, ahol a minőség rovására elképzelhetetlen a megalkuvás. A produktum nem a hazai középmezőnyhöz, hanem magát a nemzetközi élvonalhoz mérve készül és az állandó elemek mellett a rajongó folyamatosan megújuló tartalmat kap, legyen az koncert, album, vagy a hozzá tartozó klip(ek).

Ákost a fenti kategóriába sorolom.

Nyilvánvaló, hogy egy művész számára a korábbi eredményeit túlszárnyalni akaró folyamatos fejlődés dinamizmusa számos motiváló és kreatív próbatételt hoz, de bármennyire is termékeny és inspiráló az újrateremtés, egy idő után már ez is rutinszerűvé tud válni és az alkotó újabb, jelentősebb kihívások felé fordul. A Magunk maradtunk rendezőjére is mondhatjuk, hogy nyughatatlan alkotó, aki folyamatosan új kihívás(ok) felé fordul. Nem újdonság, hogy zenei, és az ahhoz köthető tevékenységei mellett rendszeresen jelentkezik prózai művekkel is, melyek közül a kisjátékfilmje kapcsán a közelmúltban megjelent Ezt nem lehet megúszni című novellákat és elbeszéléseket tartalmazó kötetét kell megemlítenünk. A több, filmes eszközökkel történő tolmácsolásra is alkalmas történetet felvonultató kötetből A taxis keltette fel Hábermann Jenő producer (Hídember, Mansfeld, Magyar passió) figyelmét, aki ambícionálta a szerzőt a megfilmesítésre. A javaslat hamar tevékeny folyamattá vált és az alapnovella filmmé formálódása közben a történethez kapcsolódott a Magunk maradtunk írás is, amely még személyesebbé és átélhetőbbé tette a végső változatot – és a két történet közös filmjének címévé is előlépett.

A film egy magányos öregember ébredésével indul, aki miután kopottas fürdőszobájában felkészült a napjára, taxija volánja mögé ülve elfuvarozza a mögé beülő utasait. A címekre tartva kérdezés nélkül kezdi mesélni az életét a közelmúlt történelemformáló eseményein keresztül, valamint az útközben bevillanó emlékeit. A fuvarok végeztével este hazatér, és úgy sejtjük, másnap minden kezdődik elölről. Csapongó monológjaira egy női hang felel, akiről hamar kiderül, hogy a taxis néhai felesége és a túlvilágról küldi vissza a gondolatait, üzeneteit. Mindaz, amit a vásznon látunk fekete-fehér.Ez így első olvasatra nem tűnik kedvcsináló tartalomnak. Számos magyar filmet tudunk mondani, amely ehhez hasonló rövid történettel leírható és bőven elég volt egyszer megnézni. Amiért a Magunk maradtunk mégis megérdemli a figyelmünket az az elbeszélésmódja, ahogy a képek megszólítanak bennünket a vászonról.

Amikor először beszélgettünk a filmről és a rendező felvázolta nekem a történetet, úgy fogalmaztam meg, hogy egy videóklipet készít a két összevont novellájához. Az eredményt látva tartom magam a véleményemhez. A főszereplő egy napjának megfigyelőjeként, valamint a taxija utasülésein vele együtt haladva epizódszerűen tekintünk bele a felemlegetett történelmet formáló események és személyes drámák sorába, melyek az elsuhanó táj részeiként a kiragadott pillanatokból bontakoznak ki. A sofőr a szólista, aki közvetíti számunkra a történetet, de a szavai és gondolatai markáns fejezetekben elevenednek meg, úgy mint egy zenekar tagjai, akik önmagukban is képesek értékelhető produkció létrehozására, de jelen esetben együtt funkcionálva egészítik ki a vezérdallamot. Összetettségük, kiforrottságuk és egymásra épülésük folyamatosan újradefiniálja a nézőben a korábban elhangzottakat, így a film végén új értelmet nyerve summázódnak a látottak.

A főszerepben a filmvásznon örömteli módon egyre többet látható Papp János kiváló választás – legutóbb Deák Kristóf Az unoka és Nemes Anna-Csuja László Szelíd című filmjében is láthattunk. Barázdált tekintete, mély, határozott baritonja egy olyan központi figurát mutat, akit, noha többszörösen meggyötört az élet, a kora ellenére mégis erős maradt és kitart az értékei mellet, védelmezi is azokat, ha kell. Annak ellenére, hogy csak ő szólal meg a filmben, valamint a túlvilágról a felesége, Piros Ildikó hangján, de őt nem látjuk, mégsem a magány filmje a Magunk maradtunk. A megelevenedő történetekben ifj.Vidnyánszky Attila, Trill Zsolt, Cseke Péter, Kubik Anna, Pápai Erika, Eperjes Károly, Pindroch Csaba - a felsorolás nem teljes - emlékezetes tekintetei plusz jelentéstartalommal és élettel töltik fel a látottakat. A kiváló színészek Juhász Viktor operatőr szuperközeli lassított képeiben a tekinteteikkel többet adnak hozzá a történetekhez, mint, amit szavakkal lehetne. A vászonról ránk tekintő szempárok a látottak kapcsán bennünk élő emlékeket, hangulatokat hívják elő, hasonló módon, mint amikor Röhrig Gézát kísértük végig a Saul fia képkockáin.

A Magunk maradtunk egy hangulatfilm, amely a klasszikus értékek előtt tiszteleg a rendező korábbi színpadi produkcióinak megszokott színvonalán. A képi világát tekintve egy Tarkovszkij hommage. A nyitó jelenet egyértelmű Stalker előtti főhajtás, de a későbbiekben számos további olyan beállításba is elhelyezi a kamerát, amely a legendás orosz mester előtt tiszteleg. A makro-közelik a személyes tárgyakról, az alsó vagy madártávlatból figyelő nagytotálok és az arcközeli lassítások különleges ritmussal viszik végig a nézőt a történeten. A prózai oldalról nézve a főszereplő monológjainak választékos sokszínűségén keresztül pedig Krúdy Szindbádjának elbeszélésmódja köszön vissza. Az alig 30 perc hosszúsága ellenére tartalmas és nagyvásznon nézve kifejezetten élvezetes és elgondolkodtató alkotás a Magunk maradtunk, amely érdemes a figyelemre.