„Annyi szépség és érzelem rejlik abban, amit nem lehet beskatulyázni. Köszönjük a zsűrinek, hogy az elismeréssel a sokszínűségre szólított fel a filmélményeinkben és az életünkben. Köszönjük azt is, hogy beengedte a szörnyeket.” – Julia Ducournau ezekkel a mondatokkal köszönte meg a Cannes-i filmfesztiválon a filmjének odaítélt Arany Pálma elismerést.

Az idei Cannes-i filmfesztivál versenyprogramja tele volt olyan alkotásokkal, amelyeknek a fogadtatását nem lehetett előre megjósolni. A Spike Lee vezette zsűrinek – Enyedi Ildikó A feleségem története filmje mellett, többek között – olyan filmekről kellett döntenie, mint Paul Verhoeven Benedetta, Sean Penn Flag day, Bruno Dumont France, Apichatpong Weerasethakul Memoria, Justin Kurzel Nitram, Wes Anderson A Francia Kiadás, vagy Julia Ducournau Titán című alkotásai. A sok különleges, meglepő és provokatív produkció közül a zsűri végül ez utóbbinak adta az Arany Pálmát, ezzel azóta is élénk beszédtémát adva, mind a zsűri döntését vizslatóknak, mind a filmet véleményezni akaróknak.

A 37 éves francia rendezőnő, Julia Ducournau, aki első nagyjátékfilmjével, Nyers (2016), szintén Cannes-ban debütált, aktuális filmje elismerésével mindössze a második női rendező a fesztivál történelmében, aki elnyerte az Arany Pálmát. Az első női rendező Jane Campion volt, aki 1993-ban a Zongoraleckéért kapta meg a fődíjat. Ez a tény pedig még izgalmasabb megvilágításba helyezi a Titán sikerét.

Ducournau nehezen meghatározható zsánerű filmje a Nyers, kannibál coming-of-age drámai vonalát követi miközben a korábbinál is provokatívabb formanyelvi eszközökkel beszél a szexualitásról, a szeretetről az elfogadásról és nemek közötti átjárhatóságról.

A Titán központi figurája Alexia – Agathe Rouselle megformálásában – akinek a gyerekkorában elszenvedett brutális autóbalesete következtében a fejébe titániumlemez implantátumot ültettek, és bár felnőtt korában még mindig a szüleivel él, erotikus táncosnőként dolgozik, és szexuálisan vonzódik az autókhoz, amelyek közül az egyik teherbe ejti. Nem mellesleg sorozatgyilkos is, és legutóbbi amokfutása után, amelyben szüleire is rágyújtja a házukat, úgy rejtőzik el, hogy egy szteroidfüggő, munkamániás tűzoltó, Vincent (Vincent Lindon) rég elveszett fiának adja ki magát…

Már a rövid tartalomból is kiolvasható a Titán sokkoló, kiszámíthatatlan fordulatú film, amely a brutalitás és az önző érzelemmentesség eszközein keresztül olyan komplex módon próbál beszélni az emberi kapcsolatokról, és a minket körülvevő világról, amelyre még nem láthattunk példát. Igen soknak mondható filmes tapasztalat birtokában a Titán végig ülése számomra is komoly kihívást jelentett. Kíméletlen, erőszakos, sokszor összefüggéstelenül következő jeleneteit elnézve nem könnyű elfogadni a rendezőnő azon kijelentéseit, amelyekben önmagát nagyon szentimentális személynek írja le. Ha így is van, a szentimentalitás alatt messze az átlagtól eltérő fogalmat ért és gondol, mint jómagam.

A film alapötletét saját visszatérő álmaiból vette, ugyanis éveken keresztül gyakorta álmodott arról, hogy terhessége végén autómotorokat vagy azok alkatrészeit szüli meg. A történet további alakulásáról így vélekedik: „Egy új emberiség létrehozása volt a cél, amely azért erős, mert szörnyeteg – és nem fordítva. A szörnyűség számomra mindig pozitív. Arról szól, hogy leleplezzük a társadalom és a társadalmi élet minden normatív módját.”

A normák ilyetén lelepleződése már a két főszereplő személyiségnél erősen szembeötlő. A saját testével sem Alexia, sem Vincent nem elégedett. Mind a ketten olyan átváltozás(ok)ban reménykednek, amelyek szélsőséges, gyakorta véresen abszurd önsanyargató erőfeszítéseik ellenére is nem visszafordíthatóak, bekövetkezhetetlenek. Ducournau filmjeinek a testhorror megjelenítése sajátos és fontos elemei. Ezt megjelenítő képei a legerősebb kifejező eszközei, amelyek ez alkalommal is Ruben Impens kameráján keresztül pulzálva sokkolják a nézőt. Az emberi testhez való viszonyulásán felül a szereplői érzelmi állapotainak a szimbolikájában is fontos szerepet tölt be a horror. A sokkoló szélsőségek jelentik nála a normalitást. Figurái azért is külön rémisztőek, mert kiszámíthatatlanságukra alig adnak magyarázatot, szinte alig, vagy csak nagyon rövid dialógusokban beszélnek.

A két központi karakter lelkében tátongó üresség áthidalására a táncot tartja megfelelő kapcsolódási pontnak, ezért is próbálja, a film egy adott pontján, az „apát” és a „fiát” közös táncra bírni – sikertelenül. A két szélsőséges főszereplő viszonya a film végére mégis csak egységbe forr, de az odáig vezető út annyi szörnyűséget és brutalitást hoz felszínre mind a kettőjükből, amit komoly kihívás a moziteremben ülve tolerálni.

A Titán egy nagyon nehéz film. Komoly nyomot hagy a nézőjében!

Alapvetően értem – érteni vélem –, hogy a film a feltétel nélküli és abszolút szeretetről próbál meg beszélni a nézőkhöz, a szerelem és a szexualitás azon határain is jóval túlhaladva, amit a szereplők egymás számára alaphelyzetben képviselnek. A végső üzenete pedig nem más - talán -, mint a szörnyűség elfogadása, hogy akivel megosztjuk az életünket, azt készek legyünk szeretni, bármi történjék is.

Csakhogy ezt az üzenetet nehéz elfogadni, ha a szeretetre vágyó „főhős” egy minden erkölcsi és emberi normát eltipró kegyetlen, érzéketlen, öntörvényű gyilkos, aki a társadalomban sehol sem találja meg igazán a helyét. Akármennyire is a feltétlen szeretet hívének vallom magam, nem tudom elfogadni a film azon felvetését, hogy vegyük fontolóra főszereplői megértését, álláspontjuk elfogadását. A rendezőnő egyszer sem tesz komoly kísérletet arra, hogy szereplői tettei felett a többség nevében ítélkezzen. Miért a többségnek kell megértőnek lennie a szélsőséges kisebbség magatartásával? Ha a feltétlen elfogadásról szól a film, akkor a kiinduló helyzetben miért nem viselkedik elfogadóan, vagy elfogadóbban a szüleivel, környezetével szemben Alexia, vagy teszi meg ezt Vincent is, bár az ő előéletéről sokat nem tudunk meg.

Ha a filmekben, részben öncenzúra miatt is, már nem látunk dohányzást, mert az káros az egészségre – az alkohol fogyasztás nem jutott erre a sorsra, még – akkor az értelmetlen erőszak vajon miért kap ekkora teret a művészetben? Hwood-i akciófilmekből, horrorfilmekből tudjuk, hogy a filmvászon ennél sokkal kegyetlenebb vérengzéseket, mészárlásokat is elbírt már és fog is. De hogy a világ legrangosabb filmes seregszemléje egy ennyire erőszakos, és nem mellesleg a történet dramaturgiai fordulati felől nézve kiforratlan alkotást emeljen a pajzsára, mint a filmművészet jelenlegi csúcsa, az nem túl lelkesítő.

„A filmeknek nem szabadna érzéki élvezetet nyújtaniuk a szörnyű kegyetlenségeken való időzésben. Nem a Római kori arénákban vagyunk!” – mondta ezt Tennessee Williams amerikai író Cannes-i zsűrielnökként 1976-ban Martin Scorsese Taxisofőr filmje láttán. (Bővebben erről lásd keretes írásomat.) Az idők, a filmek és azok hatásai változnak. Ez így van rendjén. Ahogy az alkotói szabadság, az adott téma iránt a közönség érdeklődésének a felkeltése szintén adassék meg minden alkotó számára. Viszont mindig kell legyen egy általánosan elfogadott norma, amely alapján a szélsőségeket besorolhatjuk, oda, ahová tartoznak: a szélsőségek közé. Spike Lee pályáját ismerve, a provokatív filmek, nyilatkozatok és a megjelenés sosem álltak távol tőle. Azt, hogy az általa elnökölt zsűri a Titánt hozta ki nyertesként, a magam részéről tisztán provokációnak érzem. Többször született meglepő és váratlan eredmény Cannes történetében, de ennyire provokatív, szélsőséges és megosztó alkotás korábban még sosem diadalmaskodott.

Felmerül bennem, ha a film „áldozatai” állatok lettek volna, vajon már hány szervezet kérte volna azonnal számon a rendezőt, hogy valóban sérültek-e a „szereplők”?

Vagy, ha történetesen egy férfi rendezte volna a filmet, hányan kérték volna rajta számon a nőkön végrehajtott kegyetlenkedést, ahogy a Visszafordíthatatlant rendező Gaspar Noé esetében is történt?

A Titán radikális, és egyben látványos film, amely nehezen feledhető képekkel és történettel nyomasztja a nézőjét. A váratlan és meglepő fordulatai minden logikát megcáfolnak és tudatosan mennek szembe az erkölcsi normákkal. Aki a film első 15-20 perce után még a teremben marad egyre nagyobb frusztrációval fogja fogadni az újabb fordulatokat, de a látvány okán mégis egyre nehezebben szabadul majd a film hatása alól. A szélsőségesen extrém filmek rajongói számára hamar "kult" státuszba kerülhet, míg a hagyományosabb filmélményeket kedvelők mereven el fogják utasítani a filmet és az állításait – és szerintem nekik van igazuk.

Az minden estre figyelemre méltó, hogy a Titán című filmnek a hátterében az a 2017-ben létrejött Neon nevű cég áll, amely a Cannes-ban és az Oscar-díjon is diadalmaskodó Élősködők filmet vitte sikerre. Ők jegyzik – többek között – a The Bad Batch, A bosszú, She Dies Tomorrow filmeket is, amelyek erőszakos, véres horrorisztikus történeteket mesélnek el női főszereplőkkel, női rendezők által. A cég, és annak feje Tom Quinn karrierje külön is megérne egy értekezést - hogy miként bújt ki Harvey Weinstein kabátjából -, de az tisztán látszik, hogy a jelenleg tapasztalható identitásválságban igen látványos sikereket tudnak elérni a szélsőségeket képviselő filmjeikkel és azok speciális marketingjével. Hogy ez most csak pillanatnyi divat vagy hosszútávú tendencia, nehéz megítélni. Azt remélem, erről mi nézők mondunk minden alkalommal ítéletet a mozipénztáraknál vagy a távkapcsolóval a kezünkben.

Cannes és a botrányok

A Cannes-i Filmfesztivál több, mint hét évtizedes fennállása alatt bátran felvállalta a botrányokat, amelyek néha a filmek alkotói miatt, máskor meg az alkotások tartalma, a minőségük vagy ezek teljes hiánya miatt robbantak ki.

Régóta létező hagyomány, hogy Louis Lumiére nagyterem közönsége a stáblista lepergésekor hangot ad a filmről alkotott véleményének lelkes ováció vagy hosszan tartó pfújolás formájában – vagy a kettő közötti valamilyen módon. Még a fesztivál évente változó zsűrije szerint nagyra tartott alkotások és alkotók sem menekülnek meg teljesen a közönség véleményétől. Ha egy rendező elnyeri a fesztivál legnagyobb elismerését – a hőn áhított Arany Pálmát –, az nem jelenti azt, hogy köszönőbeszédét a közönség is olyan tisztelettel hallgatja majd végig, mint ahogy azt a zsűri elképzelte.

Következzen néhány emlékezetes botrány, amely hangosabbra sikerült, mint maga a fesztivál.

Az édes élet (1960)

Federico Fellini mesteri szatírája, amely egy bulvárújságíró dekadens kalandjait követi nyomon Rómában, az olasz bemutatót követően már ellentmondásokkal kísérve érkezett Cannes-ba. A katolikus egyház erkölcstelen, élvezethajhász etikája miatt élesen bírálta a filmet. A fundamentalista katolikus jobboldal különösen a film azon jelenetét vette zokon, amelyben egy helikopter egy Krisztus-szobrot visz Róma fölé.

A bigott kritikák csak még inkább felkeltették a Croisette közönségének az érdeklődését. A közönség mellett a szakmai is lelkesen éltette a filmet, Fellini pedig hazavihette érte a hőn áhított Arany Pálmát, Az édes élet pedig Amerikában is kasszasiker lett, és négy Oscar-jelölést is kapott.

Taxisofőr (1976)

Martin Scorsese paranoiával teli remekművét 1976-ban mutatták be a Croisette közönsége előtt, egy évvel azután, hogy a Fesztiválpalotában bombát fedeztek fel – amit egy terrorista csoport helyezett el, de szerencsére nem történt katasztrófa. A Robert De Niro által alakított, sebesült vietnami veterán mentális romlását bemutató Taxisofőr a zsűri elnökének, Tennessee Williamsnek a célkeresztjébe került, aki nyíltan kritizálta a vérontás mennyiségét az akkori fesztiválprogramban. „Az erőszakot a vásznon nézni brutalizáló élmény a néző számára” – nyilatkozta az újságíróknak. – „A filmeknek nem szabadna érzéki élvezetet nyújtaniuk a szörnyű kegyetlenségeken való időzésben. Nem a Római kori arénákban vagyunk!”

A zsűri viszont mégsem tagadhatta le a film művészi érdemeit, és végül neki ítélte az Arany Pálmát. „A fél közönség állva éljenzett – emlékezett vissza Michael Phillips producer. – A másik fele meg kifütyült.” Scorsese viszont nem nézett szembe a kritikusaival, mert miután megtudta, hogy Williams mennyire utálta a filmjét, még a díjátadó előtt visszarepült az Egyesült Államokba. 

Szemet szemért (1989)

1989-ben Spike Lee – az idei év zsűrielnöke – volt az esélyes az Arany Pálma elnyerésére. A brooklyni közösségben elharapódzó faji zavargások ábrázolásával a kritikusok egybehangzó elismerését vívta ki. „Ez egy nagyszerű film, egy nagyszerű film. – lelkendezett Roger Ebert a vetítést követően. – Ha nem ez nyeri a fődíjat, jövőre vissza se jövök.” 

Amikor az Aryan Pálmát a szintén elsőfilmes Steven Soderbergh Szex, hazugság, video című filmje kapta, Lee és a közönség is megdöbbent. A zsűri elnöke, Wim Wenders állítólag nem találta elég „hősiesnek” a Szemet szemért karaktereinek a jellemfejlődését. Spike Lee erre a tőle megszokott nyersességgel reagált és a díjátadót követően kijelentette, Wenderst egy külön neki dedikált baseball ütővel fogja szexuálisan inzultálni, amint csak lehetősége nyílik rá. Lee később azt mondta, hogy bár „hülyeség volt” megfenyegetni Wenders-t, a Szemet szemért megérdemelte volna a megfelelő elismerést.

Ponyvaregény (1994)

Quentin Tarantinónál senki sem lepődött meg jobban, amikor a filmje kapta az Arany Pálmát. „Soha nem számítok arra, hogy nyerek valamit, amikor zsűri dönt, mert nem olyan filmeket készítek, amelyek összehozzák az embereket, hanem olyanokat, amelyek szétválasztják - mondta a filmrendező a díjátadón az őt pfujoló tömegnek, akik Krzysztof Kieślowski Három szín: piros című romantikus krimijét szerették volna inkább megtapsolni. Annak ellenére, hogy QT terjedelmes bűnügyi eposza a talán legtöbbet vitatott film Cannes történetében, úgy tűnik az idő mégiscsak a zsűrit és az egykori videótékást igazolta. Az már csak hab volt a tortán, hogy miközben a díjat átadó Kathleen Turner felé haladt a színpadon, a karzatról bekiabáló elégedetlenek felé a középső ujjával küldött üzenetet.

Karambol (1996)

David Cronenberg, J.G. Ballard regénye alapján készült, a szex és az erőszak bűvöltében élő, az autóbalesetekre gerjedő emberek perverz underground szubkultúráját bemutató filmjét a pfújolás és a gúnyolódás viharos keveréke fogadta – hasonlóan az idei Titánhoz. Az amerikai sajtó undorral, a brit bulvársajtó pedig őrjöngő apokalipszissel reagált. Az Evening Standard úgy vélte, hogy a Karambol „a szexuális devianciák legperverzebb cselekedeteit és elméleteit tartalmazza... amelyeket valaha moziban propagáltak”. A Daily Mail úgy jellemezte a filmet, mint „azt a pontot, ahol egy liberális társadalomnak meg kell húznia a határt”. 

A zsűri elnöke, Francis Ford Coppola állítólag megvetette a filmet, és határozottan ellenezte, hogy a filmet a fődíjért versenyeztessék. Végül az Arany Pálmát Mike Leigh Titkok és hazugságok című filmje kapta miközben Cronenberg „elismerésére” létrehozták a Zsűri különdíját – amit (talán nem is) a zsűri ítél oda. „Azt hiszem, a zsűri így próbálta megkerülni Coppola negatív hozzáállását, és volt hatalmuk saját díjat alapítani az elnök jóváhagyása nélkül” – mondta később Cronenberg.

Visszafordíthatatlan (2002)

Gaspar Noé ellentmondásos és széles körben gyűlölt brutális thrillere a mai napig Cannes történetének leghírhedtebb premierje. Becslések szerint legalább 200 néző hagyta el a vetítést, és állítólag további 20 nézőnek orvosi segítségre volt szüksége, miután a film jelenetei következtében elájult. (Jómagam vettem részt olyan magyar filmrendező premierjén Cannes-ban, ahol ennél sokkal többen hagyták el az eleve csak kb. harmadáig telt nagytermet a film alatt, de akadt olyan is, aki négy széken elnyúlva hangosan horkolva aludt közben.) „25 éve teljesítek itt szolgálatot, de még soha nem tapasztaltunk ilyet a fesztiválon - mondta akkor a BBC-nek a Cannes-i tűzoltóság szóvivője. – A film jelenetei, még nekünk, szakembereknek is elviselhetetlenek.”

Az akkor még házaspár, Monica Bellucci és Vincent Cassel főszereplésével készült film egy férfi bosszúkeresését mutatja be a barátnőjét megerőszakoló férfi ellen. A fordított, nem lineáris szerkezetben elmesélt Visszafordíthatatlan gyomorforgató középpontja a Bellucci karakterének kilenc perces megerőszakolása, amely a film egyetlen olyan jelenete, amelyben a kamera rögzített helyzetben marad. Közel két évtizeddel a bemutató után is szinte nézhetetlen a film könyörtelen brutalitása. A fődíjat A zongorista kapta.

A barna nyúl (2003)

2003-ban A barna nyúltól volt hangos a Croisette, de nem a művészi érdemei miatt. Leírhatatlan botrány robbant ki, amikor kiderült: a film csúcspontján Chloë Sevigny nem megjátszott szexuális aktust hajtott végre a főszereplő, rendezőn – akkori barátján – Vincent Gallón. Széles körben az a pletyka is elterjedt, hogy az ígéretes karrier előtt álló Sevigny-t ezt követően az őt képviselő WME ügynökség is kirúgta, mert a szerep helyrehozhatatlan károkat okozott a karrierjének. (Ehhez képest még mindig ők képviselik Sevigny-t, akinek igen szépen fut a szekere azóta is.)

Végül a szexjelenet volt az, ami miatt legkevésbé marasztalták el a filmet. Úgy gúnyolták, mint Gallo letargikus hiúsági egotrip-projektje, amit jobban tett volna, ha csak magának otthon vetít le. (Gallo maga volt a film producere, írója, rendezője, forgatókönyvírója és vágója is). Roger Ebert a filmről ezt írta: figyelemre méltó a közönség féktelen ellenségessége iránta. Az éles kritikára válaszul Gallo egy interjúban megátkozta Ebert-et, azt kívánva neki kapjon vastagbélrákot. Erre Ebert reakciója csak ennyi volt: "Egyszer volt vastagbéltükrözésem, és hagyták, hogy a képernyőn nézzem. Szórakoztatóbb volt, mint A barna nyúl."  A fődíjat Gus Van Sant Elefánt című filmje kapta.

Fahrenheit 9/11 (2004)

A Cannes csak elvétve engedett teret a dokumentumfilmeknek. Amikor 2004-ben a Fahrenheit 9/11 és rendezője Michael Moore valósággal leigázta a fesztivált, a fennállása alatt mindössze a harmadik nem-fikciós film volt, amely részt vehetett a versenyben. Hogy mennyire valós a leigázás kifejezés, csak egy példa. A fesztivál hivatalos autóit minden évben a legnagyobb francia autógyártó biztosítja, a vörös szőnyegre mindenki ilyen autókkal érkezik. (Néhány különleges státuszú vendég a háromágú csillagos német gyártó autóit kapja, amelyek 0-24 órában állnak a rendelkezésükre, a jachtjuknál, vagy a helikopter leszállónál várakozva, de ők más kategória. Ilyen volt pl. Andy Vajna.) Ehhez képest Michael Moore, a nagy igazságosztó, a nép egyszerű gyermeke, külön kikérte magának, hogy ő csak hatajtós fekete amerikai limuzinból hajlandó kiszállni a vörös szőnyegre érkezéskor.

A Bush-kormányzatot élesen bíráló (ál)dokumentumfilmje bemutatóját ettől még 20 perces álló ováció követte, amely a fesztivál történetének egyik leghosszabbja volt. Amikor Quentin Tarantino zsűrielnöktől átvette az Arany Pálmát ezt kérdezte: „Mit tettél? Ezt csak azért csináltad, hogy szórakozz velem, ugye?”

A filmfesztivál közönsége láthatóan szerette az amerikai politikát támadó filmet, amely az év hátralévő részében intenzív kritikák középpontjában állt és heves vitákat váltott ki a propaganda és a meggyőzés viszonyáról, miközben minden idők legnagyobb bevételt hozó dokumentumfilmjévé vált.

Antikrisztus (2009)

Lars von Trier nem idegenkedik a botrányoktól. A dán filmrendezőt karrierje során többször érte már kritika nőgyűlölet, munkahelyi visszaélések és általános seggfejség miatt. Több színész is élesen kijelentette a közös munkát követően, hogy soha többet nem fog a rendezővel dolgozni, és ezt másnak sem javasolják. 

Antikrisztussal egészen nyomasztó szintre vitte a közönségét. A film polarizált Cannes-i fogadtatását jól jelzi, hogy Charlotte Gainsbourg filmbéli alakítása érdemelte a legjobb színésznőnek járó díjat, miközben a szakma a filmet „a világ legnagyobb önjelölt rendezőjének leginkább nőgyűlölő alkotásává” nyilvánította. A fődíjat Michael Haneke A fehér szalag alkotása kapta. De von Trier itt még nem állt meg.

Melankólia (2011)

Az Antikrisztus vitriolos visszhangja után a 2011-ben von Trier a Melankólia filmjével tért vissza, főszerepben a nagy reményekkel várt Kirsten Dunsttal. Csakhogy Von Trier közvetlenül a Cannes-i premier előtt elásta magát és a filmet is egyaránt. A hivatalos sajtótájékoztatón a dán rendező egy, a német származására vonatkozó kérdésre így reagált: „Mit is mondhatnék? Megértem Hitlert – mondta. – Szerintem rossz dolgokat tett, igen, abszolút, de a végén már látom őt a bunkerében ülni.” A mellette ülő elképedt Dunst ekkor megpróbálta lebeszélni von Triert arról, hogy még nagyobb gödröt ásson a filmjüknek, de nem járt sikerrel, mert a rendező így folytatta beszédét: „De ugyan már, én nem vagyok a második világháború mellett, és nem vagyok zsidóellenes. Hogyan úszhatnám meg ezt a mondatot... oké, náci vagyok!"

A sajtó teljesen elképedt. A fesztivál vezetősége azonnal persona non grata-nak nyilvánította Von Triert, és ideiglenesen kitiltotta a fesztiválról. A díjátadón ettől még Dunst kapta a legjobb színésznőnek járó díjat, míg az Arany Pálmát Az élet fája nyerte. „Elragadtattam magam – mondta később Von Trier a The New York Timesnak. – Kötelességemnek éreztem, ami teljesen ostoba és nagyon amatőr dolog volt a részemről, hogy egy kicsit szórakoztassam a közönséget.”

Adéle élete - 1-2. fejezet (2013)

A romantikus dráma egy szabad szellemű festőnő (Léa Seydoux) és egy francia tinédzser (Adèle Exarchopoulos) bizarr kapcsolatába enged bepillantást. A tunéziai Abdellatif Kechiche által rendezett filmet elragadó kritikák és számottevő nézőtéri pfujolás és távozás kísérte leginkább egy 10 perces szexjelenet miatt. A Seydoux és Exarchopoulos közötti intim jelenetek legalább ugyanannyi dicséretet váltottak ki intenzív erotikájukért, mint amennyi haragot férfi szemléletű filmkészítés miatt. „Ahogy a kamera [Adèle] nyitott szája és szétterpesztett lábú teste felett lebeg, a film sokkal inkább Kechiche úr vágyairól szól, mint bármi másról” - írta a The New York Times. 

A Steven Spielberg vezette zsűri – lenyűgözve Seydoux és Exarchopoulos alakításaitól – példátlan módon megosztotta az Arany Pálmát a két színésznő és a film között. Az igazi botrány azonban csak hónapokkal később, a Telluride-i Filmfesztiválon robbant, ahol a két színésznő először beszélt a forgatás „szörnyű” körülményeiről, amelyeknek Kechiche volt az okozója.

„Amikor már a forgatáson voltunk, rájöttem, hogy tényleg azt akarta, hogy mindent megadjunk neki - mondta Exarchopoulos. – A legtöbb embernek eszébe sem jut és kérni sem mer olyan dolgokat, mint ő.” Seydoux azt állította, hogy a szexjelenetek forgatása megalázó volt, és úgy érezte magát, „mint egy prostituált". Mindkét színésznő azt mondta, hogy soha többé nem dolgozna együtt Kechiche-sel, aki tagadta a bántalmazás állításait, „rágalomnak” nevezte Seydoux megjegyzéseit, és „arrogáns, elkényeztetett gyereknek” nevezte.