Amikor 2018-ban mozikba került a Venom, azért érdekelt leginkább, mert tudni akartam, vajon Tom Hardy milyen nagyszabású pop-corn filmért adta el a lelkét. Az eredmény számomra meglehetősen csalódáskeltő volt, de ezzel a kissebséghez tartoztam, mivel a film közel 900 millió dolláros bevételt termelt világszerte. A menetrend szerint érkező második résztől feltételeztem helyrehozza majd az első sutaságait, lévén itt Tom Hardy már a történetet is jegyzi, gondoltam azért, mert az első rész szerinte sem volt teljesen OK. A csalódottságom sajnos most már kettős.

Volt olyan időszak, amikor annyira optimistán ültem be filmekre, a gyanús előjelek ellenére is, mintha egy gumicsónakban zsebpecával indultam volna Moby Dick után, úgy, hogy még majonézt is vittem magammal. Azonban az idők folyamán a jóakaratom ellenére is túl sok olyan filmbe futottam bele, amelyek elsorvasztották az optimizmusom.
Hiába az intő jelek, a Venom 2. – Vérontó megnézésére mégis rávettem magam, már csak a stáblista okán is. A vászonra vetült villódzás sajnos nagyon hamar kijózanított. Eddie Brock vs. Vérontó „kalandjai” is csak egy azon filmnek mondott szörnyűségek közül, amelyek tovább erősítik a kijelentés igazságát: az élet túl rövid ahhoz, hogy rossz filmeket nézzünk.
Láttunk már több példát is arra, amikor színészek a kamera másik oldalára átállva sikeres karriert futnak be rendezőként. Meg sajnos arra is, amikor hatalmas bukás lett a “kaland” vége. A Venom 2.-t rendező Andy Serkis, annak ellenére, hogy színészként, emlékezetes karaktereket köszönhetünk neki – Gollam, King Kong és Caesar, a Majmok bolygójából a motion capture technikán keresztül, vagy ahogy a Fekete Párducban elképesztően jó gonosz volt, vagy személyes kedvencem a Sex & Drugs & Rock & Rollból Ian Dury megformálása – rendezőként ezzel a filmjével nálam megbukott. A Maugli: A dzsungel legendája rendezése kapcsán sem voltam egyértelműen lelkes, de a jövőben csodának kell történnie, hogy rávegyem magam a rendezésének moziban való megtekintésére. A Venom 2. egy olcsó, ezerszer látott, unalomig ismert frázisokból összeeszkábált bazári giccs, amely sokkal inkább tűnik időrablásnak, mint szórakozásnak.

• 
• 
• 
• 

Az külön elkeserítő, hogy a stáblistán a főszerepben és a sztorit jegyző alkotóként is szerepel Tom Hardy neve. Ezek szerint elkönyvelhető, hogy neki már az első rész is OK volt. Örülnék, ha nem lenne igazam, de TH mintha elindult volna a Mel Gibsonná válás útján. Egy kiváló színész, aki remek filmekben igazán emlékezetes alakításokkal alapozta meg a karrierjét, majd, amikor már (szinte majdnem) a csúcsra ér értelmezhetetlenül gyenge színvonalú popcorn-mozikban kezdi elherdálni a hírnevét. A válasz erre, nyilván, a sok pénzért, vagy a „jó buli” lehet, de ettől még számomra nehezen befogadható a tény. A Stuart: Visszapörgetett élet, a Locke – Nincs visszaút, a Legenda vagy a Dunkirk filmekben látott alakításait követően, nehezen tudom befogadni, vajon mi vehette rá egy ilyen, a felsorolt korábbi filmjeihez viszonyítva meglehetősen rangon aluli közreműködésre. Azelőtt meg végképp értetlenül állok, amikor azt hallom tőle egy interjúban: A Venom 2. 100%-ban egy szerelmi történet, amely a filmben szereplők között szövődik! Baráti társaságban az ilyen kijelentések után szokott jönni a kérdés, hogy „Pajtás, te mit használsz, kérhetek én is belőle?”
A filmmel kapcsolatos másik optimizmusom Woody Harrelson volt, akit korábbi sokszínű szerepformálásai révén szintén nagyra tartok. Larry Flint vagy az LBJ – Az elnök alakítási nálam simán Oscart értek volna – bár ez utóbbiért sajnos még csak nem is jelölték – és A törvény nevében nyújtott alakításért simán kaphattak volna megosztott Emmy-t Matthew McConaughey-vel. A Venom 2.-től azt reméltem, ha két ennyire remek karakterszínész, mint Hardy és Harrelson összeáll a Marvel égisze alatt, és maguk alakítják a történetet, akkor abból valami olyan emlékezetes fog kisülni, mint például Todd Phillips rendező és Joaquin Phoenix együttműködésekor a Joker esetében. Nem jól tippeltem. Sajnálatos, de Harrelson esetében is nehéz nem arra gondolni, hogy ez a film a jólfizető vidéki hakni kategóriába tartozott. A vicces/fura/utcára nem biztos, hogy kimennék benne frizura önmagában nem elég. Javier Bardemnek már többször is bejött, de az ő esetében a frizura sikerekhez hozzájárultak a remek forgatókönyvek is, amiről itt most nem beszélhetünk.
A Venom 2.-re is azt lehet mondani, hogy ugyanennyi energiabefektetésből, készülhetett volna egy jó és szórakoztató mozi is. De sajnos nem készült. A sztoriban akad néhány alapvetően érdekesnek mondható fordulat, de ezek olyan pongyolán és sután vannak kivitelezve mintha csak egy ízelítőt látnánk, hogy majd így indul a jelenet, ami aztán sosem ér sajnos véget, mert félbe maradt, nem lett kidolgozva, de azért leforgatták. (Spoiler következik) Amikor Anne és Mrs. Chen Venom „átadásáról” alkudoznak, gyakorlatilag kettő mondat után megegyeznek, holott az egy igazán vicces és izgalmas jelenet is lehetett volna. Meg az is amikor Venom és Anne még csak úton vannak Eddie-hez. De nekem Frances és Cletus újra találkozásánál is voltak hiányérzeteim. Mintha az lett volna a rendezői instrukció: gyorsan mosolyogjatok egymásra kedvesen, hogy kezdődhessen végre a CGI aprítás. Persze nem reméltem, hogy rom-kom lesz a Venom 2., de mivel TH is azt nyilatkozta, a sztori 100%-ban szerelmi történet, talán lehet ezen a téren is hiányérzetünk. És ha már CGI. A börtön jelenet hosszára és a történéseire nem nagyon találok magyarázatot, meg arra sem, ami Eddie lakásában történik a „nyomozás alkalmával”, meg úgy egyébként.

• 
• 
• 
• 
• 

Ha már Todd McFarlane karakterei felhasználásával egy új történetet kreáltak lehetett volna több lelket, izgalmat, feszültséget és szenvedélyt vinni a szereplőkbe és az eseményekbe. A Venom 2. nem tudott/akart annyira önreflektív lenni, mint a Deadpool, és annyira szívbe markoló sem, mint pl. a Bosszúállók: Végjáték. Megelégedett azzal, hogy az unalomig ismert fordulatokat egymás után pakolja. Annyi talán csak az újdonság, hogy Eddie orra gyorsan eltörik kétszer is egymás után.

A képregény-filmektől ma már sokkal inkább új impulzusokat várunk el, mintsem a karakterek korábban megismert viselkedésmintáinak az új CGI "díszletben" való elhelyezését. Az igazi szórakozást az új viszonyok, az új szereplők belépése okozta váratlan fordulatok jelentik. Ha mindez kimarad egy képregény-filmből, grimaszolhatnak bármennyire is ügyesen az ezerarcú karakterek – és a rendező –, az eredményt menthetetlenül az érdektelenség fekete szörnye fogja bekebelezni és még csak le sem kell mélyítenie a hangját mindehhez.