„A boldogság nem mindig vidám.”
A német filmművészet fiatalon elhunyt fenegyereke, Rainer Werner Fassbinder szinte csak ujjgyakorlatként forgatta A félelem megeszi a lelket című alkotását két másik, szintén 1974-es filmje, a Martha és az Effi Briest készítése között. A három opusz közül végül ez lett a legsikeresebb, és meghozta a megérdemelt nemzetközi áttörést a rendező számára. A forgatókönyv alapjául szolgáló történet szóban már elhangzott Fassbinder Az amerikai katona (1970) című alkotásában. A filmváltozat elkészítéséhez az Amerikában befutott német direktor, Douglas Sirk Amit megenged az ég (1955) című melodrámája jelentette a legnagyobb inspirációt. A férfi főszerepet Fassbinder akkori élettársa, a marokkói El Hedi ben Salem játszotta. A nemzetközi siker ellenére saját filmjei rangsorában Fassbinder csupán a nyolcadik helyre tette ezt a művét. A magyar színpadi változatot 2017-ben a budai Átrium Színházban mutatták be. Az amerikai Todd Haynes Távol a mennyországtól (2002) című, hazánkban is bemutatott filmdrámájában a Sirk- és a Fassbinder-mű tematikája tér vissza, különös tekintettel a rasszizmusra és az osztálykülönbségekre, kiegészülve a homofóbiával.
FIGYELEM! Egyes illusztrációk explicit női és férfi meztelenséget ábrázolnak. Csak az ilyesmire nem érzékeny 18 éven felüliek kattintsanak a „TOVÁBB” linkre!
A történet
Egy esős napon Emmi, az idős müncheni takarítónő betér egy bárba, ahonnan különös zene hallatszódott ki. A bár vendégei között van a tört németséggel beszélő marokkói vendégmunkás, a harminc körüli Ali. A férfi táncra kéri Emmit, és közben néhány szót váltanak. Megtudjuk, hogy Ali két éve jött az NSZK-ba, ahol épp egy autószerelő műhelyben dolgozik. A lovagias férfi hazakíséri Emmit, aki viszonzásul meghívja magához egy kávéra. Miközben felmennek az asszony lakásába, a szomszédok idegengyűlölő megjegyzéseket tesznek a marokkói férfira, sőt van, aki ezek után még abban is kételkedik, hogy Emmi igazi német-e egyáltalán. A lakásban megtudnak ezt-azt egymás múltjáról. Ali tevetulajdonos apja berber volt, Emmi férje pedig egy lengyel munkás, aki a második világháború után Nyugat-Németországban maradt. Az asszony és az apja tagja volt a náci pártnak. Mivel az idő gyorsan elszalad, Emmi felajánlja Alinak, hogy maradjon ott éjszakára. Másnap reggel Emmi egy öregasszonynak látja magát, amire a férfi azt mondja, hogy nem számít, az a fontos, hogy nagy szíve van. Nem szabad félnie semmitől, mert a félelem megeszi a lelket. Emmi a munkahelyén óvatos kérdésekkel megpróbálja kideríteni, hogy kolléganői mit szólnának, ha megtudnák, hogy egy fele olyan idős marokkói férfi a partnere. A nők elutasítóan reagálnak, sőt becsmérlő megjegyzéseket tesznek. Emmi lánya és a veje is rosszul fogadják a hírt. Amikor másnap a háztulajdonos felkeresi Emmit, hogy kérdőre vonja az illegális albérlő miatt, az asszony kijelenti, hogy Ali a vőlegénye. Környezetük leplezetlen ellenségeskedéssel reagál az esküvőre, ám álszent módon mindenki viselkedése megváltozik, amint kiderül, hogy nagyobb szükségük van Emmire, mint neki rájuk. Ali egyre nehezebben viseli, hogy már Emmi is úgy bánik vele, mintha valami egzotikus házi kedvenc lenne. Felindultságában egyszer elrohan otthonról, és egy másik nő ágyában köt ki…
Rainer Werner Fassbinder, a szertelen zseni (1945–1982)
A rendező
Rainer Werner Fassbinder német rendező, színész, drámaíró és producer 1945. május 31-én született a bajorországi Bad Wörishofenben. Apja Helmut Fassbinder orvos, anyja Liselotte Pempeit műfordító, aki Lilo Pempeit néven fia több filmjében is szerepelt. Az egyke Rainernek – közhelyesen szólva – nehéz gyerekkora volt, szülei keveset foglalkoztak vele. Amikor 1951-ben elváltak, a fiú az anyjánál maradt. Pempeit asszony, hogy nyugodtan tudjon dolgozni, gyakran küldte moziba a gyereket. Fassbinder – saját bevallása szerint – naponta legalább egy filmet megnézett, de volt olyan nap is, amikor négyet. (Mintha csak magamról írtam volna ezt a mondatot.) Betegeskedő anyja gyakran hosszabb időre is barátokra és ismerősökre bízta őt, így nem csoda, hogy nehezen kezelhető kamasz vált belőle. Bentlakásos iskolába küldték, ahonnan rendre megszökött. Végül az apja vette magához, akivel ugyan elég feszült volt a viszonya, mégis nagy szerepet játszott abban, hogy Rainer érdeklődése tovább mélyült a kultúra iránt: verseket, színdarabokat, novellákat írt. Tizennyolc éves korában – anyja javaslatára – színészleckéket vett. Húszévesen kezdett rendezni, először persze csak pár perces, 8 mm-es rövidfilmeket. 1967-ben csatlakozott a müncheni Action-Theatre-hez, ahol hamar átvette a vezető szerepet. Amikor az egyik alapító szakmai féltékenységből szétrobbantotta a társulatot, Fassbinder létrehozta az Anti-Theatre-t, amelynek oszlopos tagjai színész barátai voltak: Hanna Schygulla, Peer Raben, Kurt Raab, Harry Baer és Irm Hermann. Viszonyuk egymással és Fassbinderrel meglehetősen hullámzó volt, olykor hosszas mosolyszünetek is előfordultak, a rendező mégis visszatérően gondolt rájuk filmjei szereposztásakor.
Margarethe von Trotta és Karl Scheydt Az amerikai katona (1970) című filmben
Első mozifilmje, A szerelem hidegebb a halálnál (1969) nem hozott áttörést, a szakma mégis megneszelte, hogy egy ígéretes tehetség lépett színre, aki még sok művészi meglepetést fog okozni. Fassbinder alkotásainak gyakori témája a németek és az idegenek (többnyire vendégmunkások) konfliktusai, az előítéletek, a nyárspolgári gondolkodásmód, a családi élet problémái és az emberi kapcsolatok, különösen a barátság és a szerelem teherpróbái. Történeteit – főleg kései filmjeiben – előszeretettel ágyazta történelmi perspektívába, és szívesen választott női főszereplőket: Martha, Petra von Kant, Effi Briest, Nora, Maria Braun, Veronika Voss, Lola és mások. A vendégmunkás (1969) című film Fassbinder saját színdarabjából készült, melyet elsőként 1968-ban, az Action-Theaterben mutattak be. Magyarra először Eörsi István fordította le A digó címmel (Nagyvilág, 1981/5), majd Weiss János készített új fordítást: A vendégmunkás (Jelenkor, 2019/11). A filmváltozat jelentősen eltér a színpadi műtől, új részek is kerültek bele. Maga Fassbinder állítólag nem szerette ezt a filmjét, amelyet kilenc nap (!) alatt forgatott, nyolcvanezer márkából. Görög címszereplője egy fiatal németekből álló társaság kíváncsiságának, féltékenységének, végül agressziójának célpontjává válik. Az 1970-ben bemutatott három Fassbinder-mozifilm közül hazánkban a Miért lett R. úr ámokfutó? a legismertebb. Főszereplője a tipikus német kispolgár, aki rendezett, nyugodt és békés életet él a családjával, egy napon azonban végez velük, majd önmagával is. Ha rokon alkotásokat keresünk a filmtörténetben, eszünkbe juthat Marco Ferreri Dillinger halott (1969) című munkája éppúgy, mint Dušan Makavejev svéd szatírája, a Montenegro (1981). A másik két Fassbinder-film 1970-ből az amerikai film noirok hatását tükröző, némileg melodramatikus bűnügyi dráma, A dögvész istenei és Az amerikai katona.
Hans Hirschmüller és Ingrid Caven A zöldségkereskedő (1972) című filmben
Fassbinder 1970-ben kezdett dolgozni a televízió számára is. Tévéfilmjei közül különösen a Die Niklashauser Fart (1970), a Rio das Mortes (1971), a Forgó (1972), a Nora Helmer (1974), a Martha (1974), a Mint a dróton ülő madár (1975), a Csak azt akartam, hogy szeressetek (1976), a kétrészes Bolwieser (1977) és főleg az Alfred Döblin regényéből készült tizennégy részes sorozat, a Berlin, Alexanderplatz (1980) művészi szempontból a mozifilmekkel egyenértékű darabok. A filmkészítés világába enged betekintést az Óvakodj a szent kurvától (1971), amely a művész személyes kedvence volt saját munkái közül. A Petra von Kant keserű könnyei (1972) egyetlen helyszínen játszódó lélektani dráma. Noha csak női szereplői vannak, a rendezőt mégis nőgyűlölettel vádolták meg miatta, ámbár ő maga elmondta, hogy pszichológiai szempontból a nőket érdekesebbnek tartja, mint a férfiakat. A zöldségkereskedő (1972) címszereplője a német gazdasági csoda vesztese, akinek élete tönkremegy, és az öngyilkosság különös módját választja: halálra issza magát. Kevésbé köztudott, hogy a filmnek önéletrajzi vonatkozásai is vannak: a főhőst Fassbinder az egyik nagybátyjáról mintázta, akit a vásárlói szerettek, saját családja viszont megvetette, megalázta és kihasználta. Az igazi nemzetközi áttörést A félelem megeszi a lelket hozta meg a rendező számára. Még abban az évben bemutatta Theodor Fontane Effi Briest (1974) című regényének fekete-fehér adaptációját, amely egy XIX. századi erkölcsbotrány feldolgozása. A nők kiszolgáltatott helyzetét illetően azonban Fassbinder párhuzamot talált a XIX. századi Poroszország és a hetvenes évek Nyugat-Németországa között.
Andréa Ferréol és Dirk Bogarde az Utazás a fénybe (1978) című filmben
A hetvenes évek második felének Fassbinder-filmjei tematikájukat illetően szerves egységet alkotnak a korábbi alkotásokkal, a tárgyalt problémákat azonban más szempontból közelítik meg, továbbra is élve a melodráma és a pszichológia eszközeivel. A művek hatásosan érzékeltetik alkotójuk azon álláspontját, hogy „minél érzékenyebbek a vesztesek, annál érzéketlenebbek a győztesek”. Ez a szemlélet A szabadság ököljoga (1975) jóindulatú, de műveletlen és homoszexuális lottónyertesére éppúgy igaz, mint a Küsters mama mennybemenetele (1976), a Maria Braun házassága (1979), a Lola (1981) és a Veronika Voss vágyakozása (1982) hősnőire. A Sátánsült (1976) baloldali beállítottságú szerző főhőse alkotói válságot él át, melynek során nem csupán Stefan George német szimbolikus költő reinkarnációjának képzeli magát, hanem radikális jobboldali nézeteket is hangoztatni kezd. A nemzetközi piacra szánt Kínai rulett (1976) érdekes pszichológiai tanulmány, amelynek kulcsfigurája egy gyermekbénulásban szenvedő kamasz, aki a család vidéki otthonában a címbeli játék által kívánja leleplezni az őt állítólag nem szerető szülei képmutatását. Az Utazás a fénybe (1978) című Vladimir Nabokov-adaptáció elkészítése több pénzbe került, mint Fassbinder első tizenöt filmje összesen. Főszereplője egy magánéleti, szakmai és társadalmi problémáktól szenvedő, skizofrén férfi (Dirk Bogarde), aki problémáit gyilkosságba torkolló személyiségcserével kívánja megoldani. Egyes kritikusok szerint a magasabb költségvetés nyújtotta nagyobb művészi szabadság egyfajta felszínességet és hatásvadászatot is hozott Fassbinder művészetébe, amire a Lili Marleen (1981) című történelmi melodrámát is példaként szokták felhozni. Az Amikor 13 újhold van egy évben (1978) ismét a szexuális kisebbségre koncentrált, a főszereplő ezúttal egy transzszexuális férfi. A mű közvetlen inspirációja Fassbinder egyik szeretője, Armin Meier öngyilkossága volt: a férfi azután vetett véget az életének, miután a rendező szakított vele. A mozifilm főhőse új identitásában sem találja meg önmagát, környezete is megvetéssel utasítja el, és végül a halált választja. Talán a személyes érintettség miatt is ezt a filmet tartják Fassbinder egyik legőszintébb művének: a direktornak második személyes kedvence volt az Óvakodj a szent kurvától után.
Querelle (1982), a túlérlelt utolsó film (balról jobbra: Brad Davis, Burkhard Driest és Günther Kaufmann)
A Németország ősszel (1978) általa rendezett részletével és A harmadik generáció (1979) című drámával Fassbinder – kinek érdeklődése akkoriban fordult a német történelmi múlt felé – a hetvenes évek talán legégetőbb társadalmi problémájára, a terrorizmusra reagált előbb dokumentumfilmes, majd játékfilmes formában. Utolsó alkotása, a Jean Genet regényéből forgatott Querelle (1982), melynek bemutatását már nem érte meg, meglehetősen szélsőséges fogadtatásban részesült. Egyesek az életmű betetőzésének tartják, korát megelőző remekműnek. Magamat inkább a másik táborba sorolom: kifejezetten irritálónak tartottam a film ordítóan mesterkélt képi világát, ahogyan magát a történetet is, és leginkább az alkotó erőlködését éreztem, hogy mindenáron valami merészet és megbotránkoztatót hozzon létre. A homoszexualitás megint központi motívummá lépett elő, de amíg a valóban katartikus hatású A szabadság ököljogában ennek megvolt a maga létjogosultsága, addig a Querelle-ben csupán üres polgárpukkasztásnak tűnik, lehetőségnek arra, hogy a rendező tartalmatlanul dobálózzon elvont fogalmakkal, mint barátság, szerelem, árulás. Az Egyesült Államokban érdekes módon a film zenéje váltott ki feltűnő nemtetszést, mert három kategóriában is jelölték Arany Málna-díjra: a zeneszerzőt, Peer Rabent és két betétdalt (Each Man Kills The Thing He Loves, Young and Joyful Bandit). A hasonlóan bombasztikusnak ígérkező filmtervet, a Kokaint a művész már nem tudta megvalósítani. Fassbindert általában mint meleg rendezőt emlegetik, noha inkább biszexuálisnak mondhatjuk, hiszen férfiakkal és nőkkel egyaránt viszonyt folytatott, legfőképp a színészeivel, például El Hedi ben Salemmel, Armin Meierrel, Günter Kaufmann-nal, Udo Kierrel, Ingrid Cavennel és Irm Hermann-nal. Ezek a kapcsolatok érzelmileg a legkevésbé sem voltak kiegyensúlyozottak és hatalmi dominancia is jellemezte őket. Fassbindert 1982. június 10-én holtan találták müncheni otthonában. Halálát szívmegállás okozta, amelyet alighanem kokain, altató és alkohol együttes hatása váltott ki.
Ali, a marokkói vendégmunkás (El Hedi ben Salem)
El Hedi ben Salem
A tunéziai származású marokkói amatőr színész, El Hedi ben Salem 1935. február 5-én született Redeyefben. Hivatalos neve: El Hedi ben Salem m'Barek Mohammed Mustafa. Ottani mércével mérve az apja tehetős embernek számított, így Salem nem ismerte a nélkülözést, és színvonalas oktatásban részesült. Tizenöt éves korában feleségül vett egy tizenhárom éves algériai lányt, aki három fiút és egy lányt szült neki. Tizennyolc éves korában Salem egyedül utazott Franciaországba, de hébe-hóba hazatért a családjához. A hetvenes évek elején állítólag egy párizsi szaunában ismerkedett meg Rainer Werner Fassbinderrel. A rendező magával vitte alkalmi partnerét az NSZK-ba, és szexuális kapcsolatuk pusztító szerelemmé mélyült. A barátok szerint Fassbindernek Salem kiszámíthatatlan jelleme tetszett a legjobban: a férfias külsőhöz mackós, kicsit esetlen mozgás társult, valamint a szélsőséges hangulatok közötti ingadozás. Ahogy az más barátai és szeretői esetében is megtörtént, Fassbinder Salemet is foglalkoztatta a filmjeiben, többnyire kisebb szerepekben. A zöldségkereskedő indította a sort, amelyet a Petra von Kant keserű könnyei, a Forgó, a Martha, a Mint a dróton ülő madár és A szabadság ököljoga követett. Játszott „a hannoveri mészáros”-ról, Fritz Haarman homoszexuális sorozatgyilkosról szóló Farkasok gyengédsége (1973) című filmben, amelyet ugyan Ulli Lommel rendezett, de Fassbinder volt a producer.
Ali egy autószerelő műhelyben dolgozik (El Hedi ben Salem)
A félelem megeszi a lelket főszerepe lényegében búcsúajándék volt Salem számára. Fassbinder ugyanis ráunt a férfira, szabadulni akart tőle, de nem volt bátorsága ezt szemtől szembe közölni a partnerével, inkább bujkált előle. Talán a lelkiismerete is bántotta, mivel korábban szétzilálta Salem családját. Rávette a szeretőjét, hogy váljon el a feleségétől, majd a házaspár gyerekei közül kettőt magukkal vittek az NSZK-ba. Nem igazán törődtek velük, és gyakran ők bűnhődtek olyankor, amikor a két férfi között épp rossz volt a viszony. A rendező megismerkedett egy nagy hímtaggal megáldott berlini csapossal, akinek különös élettörténete inspirálta A szabadság ököljoga című filmjét. Részéről ezzel véglegessé vált a szakítása Salemmel, aki eleinte gyilkos bosszúterveket szőtt a fejében. A férfi Berlinben belekeveredett egy késelésbe, és Fassbinder segített abban, hogy Franciaországba szökjön, vagyis messze kerüljön tőle. Nîmes-ben Salem az unokaöccsével együtt kirabolt egy ékszerüzletet. Elkapták, börtönbe került, ahol 1977-ben öngyilkos lett. Évekkel később új variáció terjedt el a haláláról: a börtönudvaron focizás közben szívrohamot kapott, és úgy halt meg. Fassbinder saját utolsó filmjét, a Querelle-t barátságuk emlékének ajánlotta. 2012-ben mutatták be Viola Shafik Ali im Paradies (My name is not Ali) című dokumentumfilmjét, amelyben megszólalnak többek között Salem családtagjai és az őt ismerő Fassbinder-színészek is. 2020-ban került a közönség elé Oskar Roehler játékfilmje, az Enfant Terrible, amely Fassbinder életének 1967 és 1982 közötti szakaszát dolgozta fel. Fassbindert Oliver Masucci, Salemet a Németországban dolgozó török Erdal Yıldız keltette életre.
Megismerkedés egy müncheni bárban (Brigitte Mira és El Hedi ben Salem)
Így készült a film
Az egyik korai Fassbinder-film, Az amerikai katona (1970) szobalány szereplője, Margarethe elmesél egy igaz történetet egy idős, hatvan-hatvanöt körüli hamburgi takarítónőről, Emmiről, aki egy esős napon betért egy kocsmába, melyet főleg vendégmunkások látogattak. Közülük az egyik, a jó külsejű Ali felkérte táncolni, utána odaült az asztalához beszélgetni. Elmondta, hogy nincs lakása, mire Emmi meghívta magához. Együtt háltak, és pár nap múlva a férfi már házassági ajánlatot tett. Az esküvő után Emmi valósággal megfiatalodott, alig nézett ki többnek, mint harminc. Nagyjából fél év telt el felhőtlen boldogságban. Aztán egy napon Emmit meggyilkolták, nyakán fojtogatás jelei látszottak, köztük egy pecsétgyűrű nyoma. A rendőrség letartóztatta a férjet, akinek volt is egy pecsétgyűrűje, rajta egy A betűvel. A férfi azzal védekezett, hogy nagyon sok olyan barátja van, akiket szintén Alinak hívnak, és hasonló pecsétgyűrűjük is van. A nyomozók ekkor minden Ali nevű hamburgi törököt ki akartak hallgatni, de voltak, akik már hazatértek, mások nem beszélték a nyelvet, ezért azt sem értették, mit akarnak tőlük. Részben ez a történet képezte A félelem megeszi a lelket alapját, ezért is volt a korai munkacím ez: Minden férfit Alinak hívnak. Amikor Fassbinder komolyabban foglalkozni kezdett a témával, több jelentős változtatást is eszközölt az alaptörténeten, és figyelembe vette személyes élettapasztalatait is. Úgy gondolta, ha az eredeti történetet mondja el, az arról szólt volna, hogy Emmi azért hal meg, mert a társadalom nem tolerálja az ilyen kapcsolatokat. Ehelyett inkább azt szerette volna ábrázolni, hogy az ember szembe is szállhat a gátló körülményekkel, még ha ez nem is lesz egy könnyű küzdelem. Filmművészeti szempontból különösen Douglas Sirk melodrámai hatottak rá, ami egyébként – mint arról már szó volt – munkásságának korai szakaszáról általában is elmondható.
Emmi lánya és veje (Irm Hermann és Rainer Werner Fassbinder)
Ami a személyes élettapasztalatokat illeti, Fassbinder saját családja vonatkozásában is megtapasztalta az idegenekkel szembeni előítéleteket. Édesanyja, Liselotte Pempeit Danzigból (ma Gdańsk, Lengyelország) jött Németországba. A várost különleges történelmi szerepe miatt azokban az években más németek is elhagyták, így később több rokon is a Fassbinder család müncheni otthonában próbált ideiglenes menedékre találni. Magánéleti érdekesség, hogy Fassbindernek a film két fontos szereplőjével is privát viszonya volt, és ezekben a kapcsolataiban – ha szabad így fogalmaznom – nem éppen Grál-lovag módjára viselkedett. El Hedi ben Salemmel való viszonya akkoriban már a végét járta, Fassbinder szabadulni akart volna tőle, de ezt megnehezítette számára a férfi személyisége: a máskor engedelmes Salem válsághelyzetekben hajlamos volt az erőszakos viselkedésre. A rendező másik szerelmi érdekeltségét az Emmi lányát alakító Irm Hermann jelentette. Filmbeli kapcsolatuk – Fassbinder játszotta a nőt gyakran megalázó férjet – tulajdonképpen a valóság tükörképe volt. A direktor érzelmi függőségben tartotta Hermannt, amihez női és férfi szeretőit egyaránt felhasználta, és a szexuális együttléteket nemegyszer megalázó feltételekhez kötötte. Ahogy az egyik Fassbinder-szerető és barát, Kurt Raab írta: „Fassbinder ápolta, gondozta és növelte [Irm Hermann] kisebbrendűségi komplexusát, ahol csak tudta. Nem csak azzal, hogy butának tüntette fel, gyakran bizonygatta neki, hogy ő csak egy buta tehén vagy ostoba liba. Azt is épp elégszer éreztette vele, hogy filmjeiben csak a másodrendű szerepekre tartja jónak, és azok közül is mindig a nyárspolgári, frigid és frusztrált háziasszonyét juttatta neki, így csakhamar mindnyájunk közkincsévé vált az a torzkép, amelyet filmjeiben Fassbinder róla nyújtott, és amilyen figyelmetlenek voltunk, nem vettük észre Irm jó oldalait, odaadását, ragaszkodását, hűségét, önfeláldozását.”
Emmi, az aranyszívű magányos takarítónő (Brigitte Mira)
Az Emmit alakító Brigitte Mira azt tudta, amit a legnagyobb világsztárok közül sem mindenki: természetesen létezni a kamerák előtt. Emmi eljátszását nagymértékben megkönnyítette számára, hogy a való életben is hasonló helyzetben volt, ugyanis egy nálánál fiatalabb férfival élt együtt. Fassbinder elmondta, hogy Mira vitathatatlan tehetsége mellett azért is esett rá a választása, mert korábbi filmjeinek állandó szereplőgárdája javarészt fiatal színészekből állt, és a velük való munkakapcsolata idővel megváltozott. Példaként említette Hanna Schygullát, aki javarészt közös filmjeiknek köszönhetően befutott színésznő lett, és olyan igényeket támasztott, amelyeket az akkoriban még olcsó filmeket forgató Fassbinder nem tudott teljesíteni. Ugyanakkor Mira szerepeltetésével a rendező azt is fontosnak tartotta, hogy személyében egy olyan színésznővel dolgozhat, aki nem illik bele teljesen a korábbi alkotói team munkamódszereibe, ami izgalmas szakmai kihívásokat jelentett mindkét fél számára. A beállítások többségét akár tízszer-hússzor is leforgatták, ami idegen volt Fassbinder addigi gyakorlatától, viszont lehetőséget adott arra, hogy ily módon mindkét főszereplő színészi teljesítménye maximális legyen, és a legjobb pillanatokból lehessen összeállítani a végső változatot. Emmi két fiát, Brunót és Albertet Peter Gauhe és Karl Scheydt játszották. Gauhe nagyjából fél évtizedig tartó színészi pályafutása során főleg Fassbinder filmjeiben játszott. Már ezekben az években is ténykedett segédoperatőrként, a hetvenes évek végétől pedig átállt a kamera másik oldalára. Scheydt volt a főszereplője Az amerikai katonának, amelyben először hangzott el Emmi története.
Angermayer úr, a rasszista boltos (Walter Sedlmayr)
A mellékszereplők közül feltétlenül szólni kell a pincérnőt alakító osztrák Barbara Valentinről. A hatvanas években „a német Jayne Mansfield”-ként emlegették, elsősorban feltűnő kebelmérete miatt. Szerepelt Radley Metzger Carmen Baby (1967) című erotikus drámájában, amely a klasszikus Bizet-opera alapjául szolgáló Prosper Mérimée-kisregény modernizált átértelmezése. (Feltehetően e filmnek köszönhetően aposztrofálta őt egy magyar weboldal „szoftpornós”-nak, bár ezen az alapon ezt a címkét akár Tordai Terire is ráaggathatnánk, aki Valentinnél jóval több erotikus filmben játszott.) Egyike lett a Fassbinder-filmek visszatérő színészeinek. Kevésbé köztudott, hogy szoros barátság fűzte a Queen együttes legendás énekeséhez, Freddie Mercuryhoz. Egyesek tudni vélik, hogy egyike volt Mercury örököseinek, az erre vonatkozó médiahírek azonban ellentmondóak. 2002-ben agyvérzésben hunyt el. A boltos Angermayer urat alakító Walter Sedlmayr a tipikus bajor átlagférfi megtestesítője volt. A negyvenes-ötvenes években számos ún. Heimatfilmben (a vidéki életet idillizáló alkotásokban) játszott. 1971-ben letartóztatták, mert a Blutenbergi Madonna című ellopott műalkotást megtalálták az otthonában. A vádak alól végül felmentették, s az ügyet kísérő médiafigyelemnek köszönhetően hirtelen keresett karakterszínésszé vált. Sedlmayr rejtőzködő homoszexuális volt, akit 1990. július 14-én meggyilkoltak az otthonában. Megkötözték, hasba szúrták és kalapáccsal szétverték a fejét. Eleinte azt rebesgették, hogy egy melegprostituált ölte meg, később viszont kiderült, hogy két barátja és egyben volt üzlettársa végzett vele. Gyilkosai 2007-ben, illetve 2008-ban szabadultak, és a magánélethez való jogukra hivatkozva követelték, hogy nevüket távolítsák el a gyilkosságot tárgyaló Wikipédia-oldalakról. A kérelem több fórumot is megjárt, mindenhol elutasították. Egy kisebb szerepet játszik a filmben „a német Belmondo”, Marquard Bohm és fivére, Hark Bohm. Münchmeyerné szerepét Fassbinder édesanyja, Lilo Pempeit alakította.
Az anyja házassága miatt indulatossá vált Bruno (Peter Gauhe) szétveri Emmi tévéjét
Fassbinder korai filmjeire nagy hatást gyakoroltak a Hollywoodban befutott, szintén német Douglas Sirk (1897–1987) melodrámái. A két művész személyesen is ismerte és nagyra becsülte egymást. Fassbinder soha nem akart Sirk stílusában forgatni, hanem arra törekedett, hogy a filmjeiben az jelenjen meg, amit Sirktől tanult. Így például az, hogy olyan filmeket kell készíteni, melyek a világ minden pontján érvényesek és érthetőek, mégis magukon viselik alkotójuk félreismerhetetlenül egyedi kézjegyét. Erre a szemléletre A félelem megeszi a lelket az egyik legjobb példa. Egyértelműen felismerhető benne Sirk egyik leghíresebb amerikai filmje, az Amit megenged az ég (1955) hatása. Ennek tipikus hollywoodi melodrámáját elegyítette Fassbinder a hetvenes évek német valóságával. Sirk opuszának özvegyen maradt, kétgyermekes, felső-középosztálybeli hősnője (Jane Wyman) beleszeret a társadalmi ranglétrán alatta álló kertészbe (Rock Hudson), ám környezetük nem fogadja el ezt a kapcsolatot. Az asszony ráébred arra, hogy gyermekei hamarosan kirepülnek a családi fészekből, önálló életet kezdenek, és ő mindörökre egyedül marad, ha nem áll ki a férfiért, akit szeret. A két film különbsége a televíziós jelenetben figyelhető meg a legfeltűnőbben. A Sirk-film hősnőjének gyermekei televíziót ajándékoznak az anyjuknak, hogy ne érezze magát egyedül, mert az új barátjáról hallani sem akarnak. Fassbinder filmjében viszont az egyik fiú összetöri az anyja tévéjét, végtére is minek, ha Emmi már úgysem magányos, aztán később, amikor mégiscsak szüksége van az anyjára, vagyis el kell fogadnia annak marokkói férjét is, akkor visz neki egy másik tévét. Ugyanakkor Fassbinder azon az állásponton volt, hogy a tévé ajándékozása és összetörése közül egyértelműen az előbbi az érzelmileg kegyetlenebb tett.
Félrelépés a bögyös pincérnővel (Barbara Valentin és El Hedi ben Salem)
Ali figurája miatt nyilvánvaló a párhuzam az öt évvel korábbi A vendégmunkással, de a különbségek feltűnőbbek, mint az azonosságok. Mindkét film vendégmunkás szereplője megtapasztalja az ellene irányuló ellenszenvet éppúgy, mint az iránta való érdeklődést. Ali személye a korábban oly ellenséges környezet számára máris érdekessé válik, amint kiderül, hogy a többi embernek szüksége van a házaspár, különösen Emmi segítségére. Rácsodálkoznak arra, hogy a férfi nem olyan, mint amilyennek gondolták, sőt Emmi biztatására még az izmait is megtapogatják, ahogy egy tenyészállatot vesznek szemügyre vásárlás előtt. Emmi megerősíti, hogy férje egyáltalán nem a „piszkos afrikai” sztereotípiáját testesíti meg, hiszen naponta fürdik. Kétségünk sem lehet afelől, hogy a magányban vagy esetleg unalmas, boldogtalan házasságban élő szomszédasszonyok igazából irigyek Emmire, hogy egy ilyen stramm férfit fogott ki magának, aki ráadásul kezesbárányként viselkedik. Emmi észre sem veszi, hogy miközben örül annak, hogy kiközösítő környezete visszafogadja őt, immár ő is olyan megalázóan bánik Alival, mint korábban mások. Nem csoda, hogy a férfi végül Barbara, a pincérnő ágyában köt ki, hiszen ő még a kedvenc ételét, a kuszkuszt is el tudja készíteni neki, amivel Emmi hiába próbálkozott. Ali végül gyomorfekéllyel kerül a kórházba, ami tipikus vendégmunkás-betegség, amint a filmből megtudjuk. (Ezt az infót maga Fassbinder egy doktornőtől hallotta.) A takarítónő és a vendégmunkás boldogsága tehát továbbra is törékeny, bármilyen külső körülmény beárnyékolhatja, de a közöttük meglévő érzelmi szál valahogy mégis erősebbé válik. A félelem megeszi a lelket tizennyolc forgatási nap alatt készült 1973 szeptemberében, körülbelül 260 ezer nyugatnémet márkából. (Egyes internetes weboldalakon tizenkét–tizennégy napot olvashatunk, maga a rendező viszont egy interjúban tizennyolcat mondott.) Fassbinder el akart térni korábbi filmjei vizuális stílusától, ezért állandó operatőrje, Michael Ballhaus helyett Jürgen Jürges állt a kamera mögött, akire a Farkasok gyengédsége forgatásán figyelt fel. Jürges képei a magány, a bezártság, a kirekesztettség érzetét erősítik, még akkor is, ha épp nem Emmi lakásában vagyunk, hanem az otthoni vagy a munkahelyi lépcsőházban, a kocsmában vagy éppen a kisvendéglőben, ahol a személyzet távolról figyeli a „furcsa pár”-t.
A nagy francia forradalomról szóló 1789 a fesztivál egyik legérdekesebb bemutatója volt
Egy megtörtént borzalmas bűnügyet idézett fel a francia botrányfilm, a Pokoli trió (balról jobbra: Mascha Gonska, Michel Piccoli és Romy Schneider)
Az 1974-es cannes-i filmfesztivál
Az 1974. május 9. és 24. között zajlott 27. cannes-i filmfesztivál gazdag programmal várta a filmbarátokat. A versenyszekcióban huszonhat nagyjátékfilmet és tíz rövidfilmet mutattak be, versenyen kívül pedig tizennégy alkotást vetítettek. A Kritikusok Hete keretében kilenc figyelemre méltó mű is a közönség elé került, míg a Rendezők Kéthete jegyében huszonnyolc nagyjátékfilm és nyolc kisfilm színesítette a kínálatot. Versenyen kívül vetítették a zsűrielnök, René Clair két klasszikusát, A nagy hadgyakorlat (1955) és a Felvonásköz (1924) című filmet. A legendás Jacques Tati a Parádé című munkájával volt jelen, operatőr: Badal János (Jean Badal). Különleges filmcsemegének bizonyult Ariane Mnouchkine 1789 című alkotása, amely lényegében a Théâtre du Soleil színházi előadását örökítette meg, úgy a lefilmezett előadás, mint a filmvetítés nézőit is bevonva a játékba. A francia életképek és melodrámák mestere, Claude Lelouch az Egy egész élet című filmjével képviselte magát. Versenyen kívül láthatták a nézők Robert Bresson Lancelot, a Tó lovagja című művét, amely Fipresci-díjat kapott, akárcsak a Fassbinder-opusz. Bresson nem volt hajlandó átvenni a díjat: állítólag megharagudott azért, hogy nem a versenyprogramba hívták meg. A szekció legnagyobb botrányát Francis Girod Pokoli trió című filmje okozta, amely egy évtizedekkel korábban megtörtént bűnügyet idézett fel némi fekete humorral, szexszel és naturalizmussal. A nagynevű francia rendezők ellenére a versenyen kívüli program legjelentősebb tétele Federico Fellini remeke, az Amarcord volt. Nem váltott ki ugyan egyöntetű lelkesedést, de akik méltatták (és ők voltak többségben), azok kihangsúlyozták, hogy ha versenymű lett volna, meg kellett volna kapnia az Arany Pálmát.
Gela Kandelaki az Élt egyszer egy énekes rigó című Otar Joszeliani-filmben
A David Hockney-ról készült rendhagyó portréfilm, az A Bigger Splash magát a művészt is meglepte
A párhuzamos szekciók programjában szokás szerint főleg a nagyközönség számára ismeretlen alkotók munkáit vetítették. Bevallom, többségük neve és filmjei számomra öt évtized után sem mondanak sokat, ám voltak közöttük olyanok is, akiknek sikerült az áttörés. Elsőként kell említeni a később Franciaországba emigrált grúz rendező, Oter Joszeliani négy évvel korábbi, Élt egyszer egy énekes rigó (1970) című alkotását, amelyet magyarországi bemutatója kapcsán így méltatott a Filmvilág kritikusa: „Joszeliani e sietősen, tarkán összeszőtt képsorokban, banális életképekben egy furcsa, már-már gyámoltalan, korunk rohanó hétköznapjaiban az élet peremén kapaszkodó embertípusról beszél, szinte önvallomásszerűen, beleéléssel, nem kevés humorral, s mély humánummal.” Ekkor mutatkozott be a szélesebb európai közönségnek Martin Scorsese is. Az Aljas utcák ugyan nem a debütálása volt, mégis a pályakezdő munkák erényeit és hiányosságait vonultatta fel, kijelölve azt az utat, amelyen az alkotó egyre magabiztosabban járt az évek múlásával, még ha tett is jó néhányszor kisebb-nagyobb kitérőket. Leginkább a művészfilmek kedvelőit hozta lázba a francia új hullámmal befutott Jacques Rivette Céline és Julie csónakázik című opusza, amelyet valóság és fantázia költői keveredése jellemez. A több mint háromórás alkotás ma már filmtörténeti klasszikus, Magyarországon azonban jószerivel ismeretlen. Ugyanez a helyzet Jack Hazan A Bigger Splash című dokumentumfilmjével is, amely az idén 87 éves David Hockney képzőművészről, a pop-art egyik meghatározó alakjáról szól. Oly módon enged bepillantást Hockney magánéletébe és alkotói tevékenységébe, mintha a film is a művész egyik alkotása lenne. Annak idején nagy megütközést váltott ki a meleg témák ilyen jellegű megközelítése, sőt ezen állítólag maga Hockney is meglepődött.
A szocialista országokból érkezett kritikusokat megbotránkoztatta Ken Russell versenyfilmje, a Mahler...
...de nem találkozott a tetszésükkel Pasolini erotikus trilógiájának zárótétele, a zsűri különdíját nyert Az Ezeregyéjszaka virágai sem
A fesztivál legzajosabb botrányát kétségtelenül Dušan Makavejev francia–kanadai munkája, a Sweet Movie okozta, amely szimbolikus történet az emberi testek kizsákmányolásáról, ami a kapitalizmusban éppúgy megtörténik, mint a kommunista blokk országaiban. A szexuálisan meghökkentően nyílt, gyomorforgató és kényes jeleneteket egyaránt tartalmazó alkotás évekig tiltott volt a vasfüggöny mögött, és csak a rendszerváltozás után kapott zöld utat – és értő kritikákat. Manapság mintha megint a kevésbé kívánatos mozgóképek közé tartozna, de ennek okairól egy külön posztot lehetne írni. Térjünk rá inkább a versenyfilmekre, melyek anno többnyire csalódást okoztak a sznob kritikusoknak, még akkor is, ha olyan alkotók műveiről volt szó, mint például Carlos Saura, Alain Resnais, Ken Russell, Luigi Comencini, Liliana Cavani és Pier Paolo Pasolini. Saura opusza, az Unokatestvérem, Angelica az idősíkok olykor nehezen követhető váltogatásával a spanyol polgárháború korát idézte fel. Alain Resnais munkája, a Jean-Paul Belmondo főszereplésével (és pénzéből) készült Stavisky a múlt század elejének hírhedt francia szélhámosáról szól Jorge Semprún forgatókönyve alapján. Ken Russell a híres zeneszerző, Mahler életét idézte fel a tőle megszokott merész képzettársításokkal, teljes kétségbeesésbe taszítva a vasfüggöny mögül érkezett, „hagyományosabb” filmekhez szokott kritikusokat. Őket a zsűri azon döntése is felbőszítette, hogy a technikai nagydíj a Mahleré lett. Luigi Comencini Szerelmi bűntény című filmje rosszmájú ítészek szerint a divatos melodrámák (Love Story és társai) és a neorealista hagyományok párosítására tett kísérletet, kevéssé meggyőzően. A különc rendezőnő, Liliana Cavani a XI. században élt tibeti jógiról, Milarepáról forgatott filozofikus hangvételű filmet, a címszerepben Balázsovits Lajossal. A prűd nézőket Pasolini híres trilógiájának befejező része, Az Ezeregyéjszaka virágai háborította fel a szexualitást szokatlan nyíltsággal ábrázoló, mégis költői képsoraival. A mű a zsűri külön nagydíjában részesült.
Gene Hackman az Arany Pálmával díjazott Coppola-filmben, a Magánbeszélgetésben
Makay Margit és Dajka Margit Makk Károly Macskajáték című remekművében, amelyet később Oscar-díjra is jelöltek, Magyarországon azonban fanyalogva fogadták
Igen erős volt az amerikai részvétel. Francis Ford Coppola alkotása, a Magánbeszélgetés az Arany Pálmát is elnyerte, részben Gene Hackman emlékezetes alakításának, részben a Watergate-botrány hatásának köszönhetően. Jól fogadták Hal Ashby Az utolsó szolgálat című drámáját is, melynek főszereplője, Jack Nicholson lett a legjobb színész. Steven Spielberg Sugarlandi hajtóvadászat című filmje egy megtörtént esetet dolgozott fel. A sznob kritikusok nem művészetként, hanem profi szórakoztatásként értékelték, amely a legjobb forgatókönyv díját nyerte el. Robert Altman Tolvajok, mint mi című rendezését többen is a Bonnie és Clyde-dal állították párhuzamba, hangsúlyozva, hogy egyértelműen Arthur Penn opusza a jobb, gazdagabb és szórakoztatóbb film. Fassbinder alkotása, A félelem megeszi a lelket nemcsak a Fipresci-díját kapta, hanem az ökumenikus zsűriét is. A fesztiválon részt vett magyar kritikusoknak nem tetszett különösebben: jószándékúnak tartották, de kimondva-kimondatlanul is amatőr munkának egy olyan alkotótól, aki meglepően termékeny a filmvilágban, miközben nem is ez lenne a neki való médium, sokkal inkább a színház. Fassbinder rendezése érdekes módon a magyar versenyművel, Makk Károly Macskajáték című Örkény-adaptációjával mutat némi rokonságot. Mindkettőben két világ konfrontálódik egymással: Fassbindernél a német nyárspolgárok kontra arab vendégmunkások, Makknál pedig a Magyarországon élő, korához képest még aktív tanárnő és az NSZK-ban élő, tolószékhez kötött nővére eltérő életformája mögött két különböző társadalmi rendszer körvonalai rajzolódnak ki. Mindkét filmben fontos motívum az időskori szerelem is: Fassbindernél a szerelmesek korkülönbsége is lényeges, Makknál viszont a hősnő gyengéd érzelmeire méltatlan operaénekes szintén nyugdíjaskorú már. Az idősíkok váltogatása Makk filmjét a fentebb már említett Saura-mű mellett a bolgár Binka Zseljazkova Az utolsó szó című drámájával is rokonítja. A kritikusok elismerték a rendezőnő tehetségét, ugyanakkor felrótták neki, hogy túl görcsösen próbálja kerülni az antifasiszta filmek sablonjait. Vitatott döntés volt, hogy a legjobb női alakítás díját a francia Marie-José Nat kapta: a kritikusok egy része sem a színészi teljesítményét, sem magát a filmet (Michel Drach: A bál hegedűi) nem érezte különösebben kimagaslónak.
Ali és a pincérnő (El Hedi ben Salem és Barbara Valentin)
Fassbinder és a magyar filmátvétel
Rainer Werner Fassbinder alkotásait évekig alkalmatlannak találták magyarországi forgalmazásra. A vendégmunkás (Katzelmacher, 1969) című filmjét 1970. június 2-án tekintette meg a Filmátvételi Bizottság. A tagok véleménye nem volt ugyan egyértelműen elutasító, de észrevételezték, hogy a hosszas dialógusok, a statikus beállítások színpadszerűvé teszik a művet, sőt volt, aki hiányolta, hogy Fassbinder nem helyezi el egyértelműen a szereplőit a német társadalomban. 1971. augusztus 5-én a Miért lett R. úr ámokfutó? vetítése is hasonló konklúzióval zárult. A jegyzőkönyv röviden ecseteli a film értékeit, a német nyárspolgár életének kitűnő illusztrációit látja a jelenetekben, majd éles váltásként megállapítja, hogy az idegőrlő unalom unalommal való kifejezése egy idő után elfogadhatatlanná válik. Már-már viccesnek mondható, hogy az 1973. június 5-én levetített a Négy évszak kereskedője (1972, A zöldségkereskedő címmel mutatták be nálunk 1978-ban) elutasítását viszont azzal indokolták, hogy a Miért lett R. úr ámokfutó? „egységesebb, művészileg értékesebb”. Az 1974. október 30-án levetített Váltakozás (Wildwechsel, 1972) jellemrajzát és egyes jeleneteit hatásosnak ítélték ugyan, ám a túl sok külsődleges motívum halmozása miatt a mű „patologikus események felsorakoztatásává válik”. 1976. október 18. és 23. között a magyar fél Münchenben tíz film megvásárlásáról kötött szerződést, köztük volt A zöldségkereskedő és A félelem megeszi a lelket is. Egyúttal bemutatókópiát kértek a Satansbraten (Sátánsült) című filmből is, amely végül semmilyen formában nem jutott el a magyar nézőkhöz. 1976. december 16-án a FÁB ismét megtekintette a Miért lett R. úr ámokfutó? című filmet, és ezúttal a Filmbarátok Köre hálózat számára bemutathatónak ítélték. Noha nem bizonyult kiugróan sikeresnek, a MOKÉP 1983-ban joghosszabbítást kért rá, de nem kapta meg. Az opuszt a Budapest Film 1991-ben újította fel – csekély érdeklődés (2289 néző) mellett. Az 1981. október 13-án látott Lola elborzasztotta a Filmátvételi Bizottságot: „megdöbbentően rossz, giccses, ízléstelen”. Noha elutasító határozat született róla, 1984-ben mégis bemutatták a magyar mozik. Az ebben az alfejezetben nem említett, Magyarországon mégis bemutatott Fassbinder-filmekről más fórumokon hoztak kedvező döntést.
Bányai Kelemen Barna és Hernádi Judit a magyar színpadi változatban
A magyar színházi előadás
2017. október 14-én mutatták be az Átrium Színházban A félelem megeszi a lelket című darabot, amely magyarországi ősbemutató volt. A színpadi változat Ugrai István nevéhez fűződik, az előadást Alföldi Róbert rendezte. A díszleteket Tihanyi Ildi, a jelmezeket Nagy Fruzsina tervezte. Az előadás játszótere kinyúlt a nézőtérre, ugyanakkor a színpad két oldalán is nézők ültek. Ez az amfiteátrumszerű elrendezés a darab intimitását próbálta kihangsúlyozni. Emmi szerepét Hernádi Judit, Aliét Bányai Kelemen Barna alakította. Még a kevésbé lelkes kritikák is dicsérték a játékukat, sőt Hernádi Judit 2018-ban ezért az alakításáért megkapta a színikritikusok díját. Feltétlenül meg kell említeni a mellékszereplőket is, hiszen Parti Nóra, Friedenthal Zoltán, Mihályfi Balázs és Szatory Dávid összesen tizenhat kisebb szerepet játszottak, férfiakat és nőket egyaránt. „Ez egy egyszerű szerelmi történet, ami sok minden mellett arról beszél, mit jelent a valós szeretet, a valódi összetartozás, a másik tisztelete és megbecsülése” – nyilatkozta Alföldi. Az előadás egyik érdekessége, hogy bizonyos jelenetek párhuzamosan játszódnak, és egyes esetekben a színpadi idő és a valós idő (az adott cselekvés eljátszásának és tényleges végrehajtásának ideje) megegyeznek. A jelmezek a hetvenes éveket idézik, Alföldi elképzelései szerint ugyanis a helyzetek, a figurák és a szövegek teszik időszerűvé a darabot. Az Átrium Színházból 2024 nyarán végleg távozott az Alföldi-féle előadást létrehozó Kultúrbrigád. A félelem megeszi a lelket jelen sorok írásakor a szintén budapesti Örkény Színházban tekinthető meg.
Emmi új kapcsolatát Bruno nevű fia (Peter Gauhe) fogadja el a legnehezebben
Így látták ők
„Mások viszont a banalitás egyszerűségével tűnnek fel. Ilyen például a német R. W. Fassbinder. Művének címe: A félelem felfalja a lelket, és tanulsága: a közhely felfalja a filmet. A szándék kétségtelenül nemes. Fassbinder határozottan szót emelt az előítéletek ama légköre ellen, amely a vendégmunkásokat veszi körül az NSZK-ban. De az eset, amelyet elmond – egy hatvanéves takarítónő és egy harminc év körüli arab segédmunkás szerelmi házassága – annyira extrém és magánjellegű, hogy aligha alkalmas a meggyőzésre. Kivéve ha olyan művészi erővel sikerül megszólaltatni, amely elfeledteti mindezt az aggodalmat. De hát sajnos erről szó sincs ebben a filmben.”
(Bán Róbert: „Cannes – 1974”. In: Film Színház Muzsika, 1974. május 25. 8–9. o.)
Emmi jó erőben lévő férjével dicsekszik képmutató szomszédasszonyainak
„Még tömörebb és letisztultabb a nyugatnémet Werner Fassbinder [sic!] Ali című filmje. A címszereplő, egy 28 év körüli marokkói vendégmunkás megismer, megszeret, s végül feleségül vesz egy hatvan felé járó német özvegyasszonyt. Környezetük: a szomszédok, munkahelyi kollégák és az asszony felnőtt gyermekei hol nyílt, hol sunyi módon juttatják kifejezésre faji és társadalmi előítéleteikből fakadt megbotránkozásukat, s a sokféle megaláztatás a házasságot belülről is bomlasztani kezdi. A film pompás telitalálat: bizarr, nem elkoptatott, ám mégis a valóságban gyökerező történet, vonzó, de nem idealizált hősök, egyértelmű, de nem vulgarizáló-leegyszerűsítő társadalmi állásfoglalás.”
(Zilahi Judit: „Be nem váltott ígéretek – Beszámoló a New York-i filmfesztiválról”. In: Filmvilág, 1974. december 1., 14–18. o.)
Ali szerelmét illetően Emmi vetélytársnője a dús keblű pincérnő (Barbara Valentin és El Hedi ben Salem)
„Fogságban élnek A félelem megeszi a lelket hősei is: az arab vendégmunkás és az öregedő takarítónő – a társadalmi előítéletek falai közé zárva, de mint később kiderül: a bennük magukban mélyen lappangó reflexek, ösztönök fogságában is. Nehéz kihívóbb, excentrikusabb, sőt, szinte azt mondhatnánk: morbidabb alaphelyzetet elképzelni, mint ezé a filmé: egy szobortermetű, fiatal arab vendégmunkás és egy özvegy, nyugdíjas kor felé közeledő takarítónő szerelme és házassága. De a film éppen arról győz meg, mennyire kártékony az olyan előítélet, amely egy ilyen kapcsolatot eleve természetellenesnek, morbidnak tekint. Fassbinder szemében az érzések őszintesége, tisztasága teljesen igazolja és hitelesíti ezt a kapcsolatot. Ugyanakkor azt is megmutatja a film, hogy hősei menekülők, a többszörös kitaszítottság és magány elől keresnek oltalmat e különös kapcsolat menedékében. Ali arabként, munkásként egyaránt kiszolgáltatott, Emmi pedig: öregként, özvegyként, nőként és társadalmi állása folytán. Egymásra találásukban nagy szerepet játszik ez a szociális meghatározottság.”
(Györffy Miklós: „Társadalmi megrendelésre dolgozó filmépítész”. In: Filmkultúra, 1978/2., 78–84. o.)
Fassbinder és Jürgen Jürges operatőr a beállításokkal közvetve érzékelteti Emmi helyzetét: jelen esetben rasszista kolléganői fölött helyezkedik el a térben, ahogyan szimbolikusan is fölöttük van, a lépcsőház korlátja azonban az elszigetelődését jelképezi
„Fassbinder művészi ereje abban rejlik, ahogy ezekből a gyűlölt köznapokból kibontja a mélységesen általános emberi tragédiát. Ahogy a kicsinyes pletykálkodások, házastársi perpatvarok, kocsmai iszogatások mögül előfénylik a szerelem és a halál katartikus drámája. Azoknak az embereknek a szenvedése, akik eljutnak odáig, hogy mindennapjaikat mintegy kívülről, a kitaszítottság nyomorúságos és felszabadító kívülállásával szemléljék. A kamera tárgyszerűen és szárazon rögzít. Többnyire félközeli és közeli képekkel tudósít, ritkán alkalmazva a szemhatárt tágító nagytotálokat. Szobák közti keskeny folyosókon bóklászik, félig nyílt ajtók, meredek kiszögellések, résnyi zsalugáterek takarásából leselkedik. A rácsodálkozás, a gyűlölet és a szeretet kimerevedő mozdulatait – akárcsak Buñuel Viridiánájában – négyzetes ajtókeretek foglalják stílszerű keretbe. Alacsony a látószög, és a kitekintésnek mindig gátat szab egy fal vagy egy résnyire nyitott ajtó, amely mögött újabb falak emelkednek.”
(Báron György: „Szeretni képes halandók”. In: Élet és Irodalom, 1978. június 17., 12. o.)
A félelem megeszi a lelket (Angst essen Seele auf, 1974) – nyugatnémet filmdráma. A forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Rainer Werner Fassbinder. Operatőr: Jürgen Jürges. Zene és díszlet: Rainer Werner Fassbinder. Vágó: Thea Eymèsz. Főszereplők: Brigitte Mira (Emmi), El Hedi ben Salem (Ali), Irm Hermann (Krista), Elma Karlowa (Kargusné), Anita Bucher (Ellisné), Gusti Kreissl (Paula), Doris Mattes (Angermeyerné), Margit Symo (Hedwig), Lilo Pempeit (Münchmeyerné), Peter Gauhe (Bruno Kurowski), Walter Sedlmayr (Angermeyer), Barbara Valentin (Barbara), Rainer Werner Fassbinder (Eugen, Krista férje). Magyarországi bemutató: 1978. június 8.
A TILTOTT POSZTOK
Olaszországi romantika és angliai nudizmus: Szoba kilátással (18+)
Andy Vajda szerelmi élete az ötvenes években Magyarországon és Kanadában: Érett nők dicsérete (18+)
A „léha” Diane Keatont brutálisan meggyilkolták: Nappalok és éjszakák (18+)
Méz, pöttyös revolver, meztelen nők és egy halott gengszter: Dillinger halott (18+)
Kísértetjárás, szerelem és pénzhamisítás: Kísértet Lublón (18+)
Kamaszkor, szerelem, szexualitás – híres és hírhedt filmek tizenéves szereplőkkel (18+)
Forró szex az út menti bódéban Ornella Mutival: Olcsó regény (18+)
Görög tragédia a magyar pusztán, avagy meztelen nők, lovak, gyertyák, Jancsó: Szerelmem, Elektra (18+)
Belmondo és az „erkölcstelen” nőkre vadászó, üvegszemű kéjgyilkos: Félelem a város felett (18+)
Az ABBA és a pedofil riporter: ABBA – A film (18+)
KURIÓZUMOK
Egy szökött bűnöző, két meztelen fiatalember és topless csajok a finn tóvidéken: Ádám évakosztümben (18+)
Orosz kémek a francia felső vezetésben: Topáz (18+)
Pornósztár a fülöp-szigeteki zombik ellen: Zombi 4 (18+)
Idilli barátság, féktelen orgia, brutális erőszak: Árnyak Dubrovnik felett (18+)
Vidám, jóindulatú, baloldali – és egyáltalán nem szégyenlős: Szégyenlős Charlie (18+)
Rimbaud és Verlaine tabudöntögető szerelme: Egy évad a pokolban / Teljes napfogyatkozás (18+)
A BŰN TÖRTÉNETEI
A magányos merénylőktől a brutális sorozatgyilkosokig: Amerikai gyilkosságok (18+)
Kegyetlen gyilkosság a müncheni peep-show-ban: Jelenetek a bábuk életéből (18+)
Kéjgyilkosságok egy londoni bérházban: Rillington Place 10. (18+)
Három sorozatgyilkos ámokfutása a harmincas évek Franciaországában: Pokoli trió (18+)
Ki fojtotta meg az ellenszenves szép színésznőt a festői szépségű tengerparton?: Nyaraló gyilkosok (18+)
Charles Bronson, a magányos igazságosztó: Bosszúvágy (18+)
Charles Bronson a meztelen sorozatgyilkos nyomában: Éjféli leszámolás (18+)
Kalapács, olló, kés – az asszony- és gyerekgyilkos német rém: A düsseldorfi vámpír (18+)
Amikor elvágták Tordai Teri nyakát: Jó estét nyár, jó estét szerelem (18+)
