2022. sze 28.

Magasságok és mélységek

írta: Filmszakértő
Magasságok és mélységek

Egy olyan film, amely érdemes a figyelemre. Nem egy "szórakoztató" alkotás, de olyan erényei vannak, amit magyar filmben nagyon régen nem láttunk. Az energiák és érzelmek, amiket a nézőjében megmozgat, hivatkozási alapként fognak szolgálni.

magassagok_es_melysegek5.jpgElőre bocsájtom – nem csak azért, mert úgyis kiderülne hamar – hanem mert már többször kijelentettem, a magyar filmszakmában az ítész és az alkotók között ritkán lehet jelentős távolságokról beszélni, de ezen film alkotói közül többel is közeli kapcsolatban vagyok – és remélem leszek továbbra is. A filmről alkotott véleményem nem azért pozitív mert Tóth Levente operatőrként, Kakas Réka pedig látványtervezőként végzett fantasztikus munkát az általam rendezett Budapest Jammin’ dokumentumfilmben; valamint Márton Dániel, itt most vágó, Rossz színész című kisfilmjét az elmúlt évek legjobb magyar kisjátékfilmjei között tartom számon; Balázs Ádám zeneszerző munkásságát barátként tisztelem nagyra (még akkor is, ha egyes filmeket, amelyhez a zenét szerzi, nem értékelem sokra); illetve a Sümeghy-Topolánzsky producer párost a Curtis filmjük megjelenésekor segítettem a nemzetközi porondon a magam szerény eszközeivel. Ha a filmjük nem tetszene, akkor azt a véleményem is elmondanám, és szerintem el is fogadnák; mondom mindezt annak tudatában, hogy beszélgetéseinken már többször kiderült: a hazai és a nemzetközi mezőnyről nagyon hasonlóan gondolkodunk.

Csoma Sándor rendező fejlődését kisfilmjein keresztül figyelve, melyek közül A telep és a Casting kifejezett izgalmas alkotások, érdeklődéssel vártam milyen témát választ majd első nagyjátékfilmjének. Meglepetés volt, hogy a szokásos „így jöttem” sztori helyett Erős Zsolt özvegyének Sterczer Hildának a történetét dolgozta fel, de a döntésének eredményével úgy érzem mind az alkotói, mind a nézői oldalon elégedettek lehetünk. Amikor a közelmúltban nagyon felbosszantott egy „szórakoztató”-nak szánt alkotás, amelyen a nézőket tisztelő alkotói hozzáállást hiányát kértem számon a leginkább, akkor pozitív követendő példaként rögtön a Magasságok és mélységeket tudom felhozni. Elsőfilmes rendezőtől ennyire érett, tisztelettel és empátiával végig gondolt történetmesélést ritkán tapasztalhatunk, miközben a film technikailag is egy olyan bravúrt mutat, amelyről majd külön kell említést tegyek.

A film a valaha volt talán legnépszerűbb magyar hegymászónk, a Hópárducként is ismert Erőss Zsolt (Trill Zsolt) halálának a történetét meséli el felesége Sterczer Hilda (Pál Emőke) szemszögéből. 2013 májusának végén egy ország figyeli aggódva a híreket, amikor a Mount Everest első magyar meghódítója, Erőss Zsolt a társával együtt eltűnik a Himalájában. Bár mindenki más még reménykedik, felesége élő adásában jelenti be: felesleges az újabb mentőexpedíciók szervezése, férje nem maradhatott életben a hegyen. A mondatai megrázták az egész országot, a bulvár média hosszasan csámcsogott a történteken és szisztematikusan próbálta megtörni az özvegy keménységét. A szenzáció hajhászása közben szinte senki nem gondolt arra, miként élte meg a veszteséget a feleség, Sterczer Hilda, aki két gyermekükkel várta haza a férjét, és a hétköznapok ugyanolyan fegyelmezett anyai teendők elé állították, mintha minden a legnagyobb rendben menne tovább.

Egy súlyos lelki traumát, az életünk társának elvesztését középpontba állító film esetében hatalmas súly nehezedik a főszereplőre, akinek a játéka, a gesztusai, a tekintete a rendező és így a néző igazi támasza a történet elmesélésének a folyamán. Kihívás, és egyben remek színészi lehetőség a boldog együttlét pillanatainak, a házas élet viszontagságainak és a gyász feldolgozásának a stációit megjeleníteni, amit magával ragadó módon old meg Pál Emőke. Az Erdélyi származású színésznő, aki a Valan – Az angyalok völgye és a Békeidő epizódszerepei után először kapott magyar filmben főszerepet, alakításával meghálálta a bizalmat. Továbbra is figyelemre méltó a fiatal rendezők azon tendenciózus hozzáállása, hogy bátran választanak főszereplőt határon túlról, mint a közelmúltban bemutatott Így vagy tökéletes esetében a vajdasági Béres Mártával is történt. Mind a kettőjüknek csak drukkolni tudok, hogy magyarországi karrierjük legalább úgy alakuljon, mint ahogy Kerekes Vicáé a Keményffy Tamás rendezte Mázli 2008-as bemutatóját követően.

magassagok_es_melysegek4.jpg

Pál Emőke központi karaktere mellé közvetlenül oda kell állítsuk a fiatal Nagy Enikő szereplését, aki Erős Gerda szerepében a film legnagyobb felfedezése. Ennyire tökéletes alakítást egy alig tízéves gyermektől nagyon ritkán lehet látni. A párosuk a cselekmény érzelmi hullámvasútján elválaszthatatlan, összeforrott. A film legerősebb pillanatai az ő jeleneteik közül kerülnek ki. A történéseik sok anya-lánya viszonyban hozhatnak feloldást.

A többnyire visszaemlékezésekben megjelenő Trill Zsolt is remek, ahogy a szenvtelen céltudatos hegymászót formálja, aki csak gyermekei környezetében mutat érzelmeket, de amint elindul a hegycsúcs felé kíméletlen ragadozóvá válik, akinek a „préda elejtése” határozza meg a döntéseit. A film Nagy Enikő mellett számomra legerősebb alakítása Horváth Lajos Ottóé, akiről, noha tudom mennyire remek színész, mégis újfent meglepett (kellemesen). A sokak számára csak az Üvegtigris Sanyijaként „létező” aktornak ez alkalommal a legérzelmesebb jelenetek egyikét köszönhetjük, mint az expedíció vezetője. Amikor a feleség számára átadja néhai férje hegyről lekerült személyes holmijait, abban a pár mondatos zavarodott párbeszédben és az azt követő ölelésben benne van a barát elvesztése miatti őszinte fájdalom, a feleség iránt érzet tisztelet és sajnálat, valamint a továbblépés bizonytalansága is. Hálás lehet a forgatókönyvnek az a színész, aki ilyen lehetőséget kap a karakterformálásra, de ez a film teljes egészére elmondható. Igaz ez a Tóth Ildikó, mint pszichiáter számára megírt jelenetek esetében, csakúgy, mint Fenyő Iván karakterénél, akinek „azt a bizonyos” TV interjút kellett megidéznie.

magassagok_es_melysegek6.jpg

A film alkotói oldalon történt figyelemre méltó átgondoltságát legmarkánsabban a vászonra vitel bizonyítja. Akik elkezdik nézni a filmet egy idő után felfigyelhetnek arra, hogy a kép elkezd beszűkülni. A legdrámaibb pillanatokban szinte már álló telefon formátumú nézetet kapunk, majd a katarzist követően újra kiszélesedik a perspektíva és egy csodálatos, a hegytetőről letekintő képpel zárul a film. Ez egy átgondolt, de attól még nagyon is kockázatos döntés rendezői részéről, amelynek nagyon erős dramaturgiai hatása van, valamint igazi operatőri és vágói bravúr is egyben. A képkivágások előre eltervezett folyama nagyon pontos és tudatos felvételt követel meg, és így az utómunkálatok folyamán sem nyílik lehetőség újra gondolni, átrendezni a jeleneteket, mondván „úgy jobban működik a sztori”.

A bátor vállalással a nézők csak nyernek, mondom ezt annak tudatában, hogy ezáltal a történések súlya csak még nagyobb nyomást gyakorol a befogadó lelkére, de a film végén bekövetkező revelációt mindez csak felerősíti. A maga is hegymászó feleség, az anya lelkének és gyászfeldolgozásának az útját így tudjuk a legszenvedélyesebben átélni. A film üzenete, a továbblépés fontosságáról, az élet élhetőségének a szeretetéről így még plasztikusabb. A távlatok mindig előttünk vannak, a mi döntésünk, hogy magunkba fordulunk vagy észrevesszük ezeket és élünk velük.

A színészvezetés és a könyvben már megjelent történet filmre vitele kapcsán elismerés illeti Csoma Sándor rendezőt, aki egy érzékeny és karakterközpontú filmet dirigált. A Magasságok és mélységek zsánerének a meghatározásakor nem a szórakoztató, hanem a drámai jelzőt kell használjuk, de ez ne rettentsen el senkit a megtekintésétől. Közeleg november 1., a halottjainkra emlékezés napja, amely kapcsán a film sokat segíthet a szeretteink hiányának a feldolgozásában. De bátran ki merem jelenteni azt is, hogy a megtekintését követően a még élő hozzátartozóinkhoz való viszonyunkban is hozhat markáns változásokat.

Szólj hozzá

#filmszakerto @filmszakerto magasságok és mélységek